-Az ott…
-Igen! – bólintott Tom. Egy kisebb hajó közeledett a sziget felé.
Bill gyomra összeszorult a gondolattól, hogy Agatha itt lesz. Nem hallott róla sok mindent, főleg nem Tomtól. Nem is értette, miért érzi ezt. De ahogy a hajó egyre csak közelebb ért, a görcs a hasában is egyre csak erősebb lett.
-Le kell ülnöm – mondta, majd kinyújtott lábakkal helyet foglalt a homokban.
-Jól vagy? – nézett le rá Tom. A tekintetéből kiolvasható volt, hogy tényleg érdekli, és ennek Bill csak örülni tudott.
-Csak kicsit izgulok – vont vállat.
-Miért? – ült le mellé Tom.
-Nem igazán tudom megfogalmazni, csak…
-Attól, hogy mit szól majd Agatha? – tette fel helyette a kérdést. Bill bólintott. Tényleg ettől félt. Nem tudta mit fog reagálni a nő, de eléggé rosszul szokta viselni a negatív kritikát.
-Ugye nem nagyon homofób? – kérdezte kíváncsi tekintettel Bill.
-Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét Tom. – Ha ettől félsz, akkor nem fog semmit mondani. Szerintem még örülni is fog.
-Tényleg? – nézett az idősebbre reményteli tekintettel. – Huh… Kicsit megnyugodtam.
-Nem lesz baj – mondta halkan Tom, majd átkarolva a derekát, közelebb húzta magához Billt, aki csak elvörösödve a vállára döntötte a fejét. Hirtelen eltűnt a fejéből minden gondolata és a teljes nyugalom vette át a helyét. Ahogy belélegezte Tom illatát, ellazult. Olyan kellemes volt. Mint mikor egy gyerek hintázik. Elfelejti a külvilágot és belekerül a saját kis burkába.
Ahogy Agatha hajója partot ért, Tom és Bill felálltak és segítettek a kormányos, öreg férfinak kitolni a partra.
-Olyan régen láttalak, Tom – mondta Agatha, miután kisegítették a szárazföldre. Szorosan átölelte a férfit, majd Billhez fordult. – És téged is, Will…
-Bill – javította ki, mire az öreg és Tom halványan elvigyorodtak.
-Akkor Bill, nem mindegy? – legyintett. – És mielőtt elterelnétek a témát, láttam ám, hogy hogyan ültetek ti itt egymás mellett…
Bill összerezzent. Hirtelen visszatért belé a pesszimista énje, aki felsorolt minden lehetséges sértést, ami elhangozhat.
-Öhm… igen – vakarta meg Tom a tarkóját. Ez annyira klisés, gondolta magában Bill. – Szóval, azt szeretném kérdezni, hogy nem maradhatnék itt? Mármint, az éjszakákra. Tudod, Bill fél egyedül…
-Oh, hagyd már a süket szövegelést, fiam – intette le Agatha. – Hát persze, hogy maradhatsz! De most segítsetek berakodni a cuccokat.
-Milyen cuccokat? – kérdezte Bill. Nem emlékezett semmi olyanra, hogy Agatha is maradna vagy, hogy otthagyott volna valamit. Hacsak nem…
-Hát, bevásároltam neked, angyalom – csapta össze a tenyerét a nő. – Gondoltam, hogy mára el fog fogyni mindenetek.
-Nem kellett volna – mondta mosolyogva Tom, majd felkapott egy szatyrot és elindult vele a ház felé. – De azért kösz!
-Visszafizetem – lépett a nőhöz Bill, majd ő is felvett egy kisebb szatyrot.
-Ajánlom is! – kiáltott át a válla fölött Agatha, majd két óriási táskával elindult Tom után.
Bill kissé meglepődött a reakción. Nem ezt várta. Lehet, hogy a görögöknél ez volt a szokás, de ő nem értette. Minden esetre valahogy mégis tisztelte az asszonyt. Erős volt, mint jellemileg, mint fizikailag. Látszott rajta, hogy kimerült és pihennie kéne, de ugyan akkor ott volt a tekintetében valami féle tűz. Talán az élet utáni vágy tüze. Hogy kiélvezhesse ennek a rövid időnek minden pillanatát. Ugyan ezért nem szeretett Bill aludni. Annyi minden történik a világban, amíg ő alszik, és ő mindenről tudni akart. Mindenhol ott akart lenni. Ez persze lehetetlen volt, de mennyivel több hasznos dolgot tudott volna csinálni, hogyha nem kéne aludnia. A két helyzet persze nem ugyan az, de hasonlít. És ennek a hasonlóságnak a felfedezése ösztönözte Billt arra, hogy felnézzen Agatha- ra.
-Tom, beszélhetnénk négy szem közt?
-Persze!
Kiléptek a teraszra és percekig csak a lemenő nap fényét bámulták, ahogy vörösre festi az ég peremét. Már vagy ezerszer látták mindketten, de minden egyes alkalommal elkápráztatta őket. Végül Tom megköszörülte a torkát és leült a székébe, ahova mindig is ülni szokott. Egy sóhajtás után Agatha is csatlakozott hozzá.
-Miről akartál beszélni? – sürgette a nőt. Tudta, hogy nem szép dolog és legszívesebben kihagyta volna az egész beszélgetést, mivel már tudta miről lesz szó. Már akkor pontosan tudta, hogy szóba fog kerülni a téma, amikor a nő hajója látótávolságba került. Viszont tudta, hogy Agatha sosem felejt.
-Hiszen tudod – fordult Tom felé kedves, megértő mosollyal.
-Sejtem – sóhajtotta.
-Szóval? – húzta ki magát Agatha. – Komoly a dolog?
-Őszintén? Nem tudom.
-Hogy érted?
Úgy, ahogy mondtam. Nem tudom – mondta Tom.
-Vagy csak nem mered magadban tisztázni a dolgokat – helyesbített a nő. – Ugye azt tudod, hogy ő nem egy Georg?
-Persze, hogy tudom – sziszegte. – De akkor is! Alig ismerem. Meg aztán vannak hibái…
-Mint mindenkinek, Tom. Ne legyél idióta! – vágott közbe Agatha. – Benned is jócskán vannak hibák.
-Tudom…
-Itt most nem arról van szó, hogy kiben milyen hibák vannak. Szereted vagy nem?
A válasz nem jött egyből. Tom jócskán hezitált, ami csak megerősítette a nőben azt az elképzelést, hogy a férfi fél. Fél attól, hogy újra pofára ejtik.
-Nem muszáj válaszolnod – mondta végül Agatha. – Csak gondolkodj el rajta. És ha lehet egy tanácsom, akkor beszélj meg Will- lel Georg- ról.
-A neve Bill – javította ki Tom, mire Agatha arcán csak egy ravasz mosoly jelent meg, majd visszament a házba, egyedül hagyva Tomot a gondolataival, amik hirtelen olyan kuszákká váltak. Eddig külön tudta tartani az emlékeit a valóságtól, de most Agatha összekevert mindent.
Este kopogtattak az ajtón. Már jócskán éjfél felé járt az idő, de Bill még mindig nem tudott aludni. A szomszéd szobából, ahol Agatha és a férje aludtak, érdekes hangok szűrődtek át. Egyszer megálltak, de a jelek szerint belekezdtek egy második menetbe is.
Bill felugrott az ágyából és az ajtóhoz szaladt. Jobb dolga nem volt úgy sem.
-Bejöhetek? – kérdezte Tom, de válaszra nem várva már be is nyomult Bill mellett és ledobta magát az ágyra. Kicsit nyújtózkodott, majd mikor a fiatalabb helyet foglalt mellette, felült.
-Hogyhogy fent vagy? – kérdezte.
-Hallgasd! – mutatott a fal felé Bill, ahonnan a hangok is jöttek, mire Tom csak elhúzta a száját.
-Oh…
-Ja…
Ez után egy darabig csöndben maradtak. De ez nem az a nyugodt csönd volt, ami általában szokott lenni köztük. Ez a csönd egyre inkább csak feszült és kínos volt.
-Beszélgessünk már valamit. Rossz Agatha- t hallgatni… ilyenkor – suttogta Tom, mire Bill csak elvigyorodott.
-Oké, de miről?
-Hát, igazából szeretnék valamit megbeszélni veled – mondta Tom, ismét a tarkóját vakargatva, amitől a fiatalabb legszívesebben csak a szemét forgatta volna.
-Oké, hallgatlak! – mondta bíztatón mosolyogva Bill.
-Szóval, az pasi, aki előtted lakott itt, még tavaly… - kezdett bele Tom, de elakadt. Hirtelen már nem tartotta olyan jó ötletnek, mint korábban.
-Mi a baj? – kérdezte Bill. Úgy tűnt, mintha Tomnak fizikai fájdalmat okozna a szavak kimondása.
-Semmi – mondta kis hezitálás után. – Inkább hagyjuk!
Bill ettől már teljesen összezavarodott. Hirtelen ekkor abbamaradtak a másik szobából származó hangok. Semmi mocorgás vagy beszélgetés.
-Végre vége – suttogta megkönnyebbülten a fiatalabb, de Tom nem mondott semmit. Erősen a takarón tartotta a tekintetét. – Tom!
-Hm?
-Valami baj van? – nézett a szemébe aggódón tekintettel. Mióta bejött a szobába, Tom kifejezetten furán viselkedik. Ha ilyen hangulata van, leginkább csak elküldi őt, de most nem tett vagy mondott semmit, és ez idegesítő volt. – Valamit el akartál mondani.
-Mondom, hagyjuk! – sóhajtotta.
-Ne hagyjuk! – csapott a térdére, mire az idősebb összerezzent. – Ez az, ami eddig is nyomasztott, ugye?
Tom bólintott.
-Hát akkor meg? – emelte fel a hangját a raszta. Ezt követően pár percre ismét felütötte a fejét a korábbi kínos csönd. Bill nem akarta erőltetni – nem mintha eddig nem azt tette volna –, Tom pedig még mindig bizonytalan volt. De végül megtört benne a jég.
-Georg- nak hívták – kezdett bele. – Tavaly ő vette bérbe pár hétre a szigetet. Akkor is én voltam vele és hát… közel kerültünk. Amikor hazaindult, elkísértem egészen a reptérig, mivel nem volt kocsija. Ott viszont már várta a barátnője. A nyakába ugrott, lesmárolta, én meg csak ott álltam szerencsétlenül, és amikor már nem bírtam tovább, elfutottam. Georg később utánam jött, de feleslegesen. És most…
-Most attól félsz, hogy ez újra megtörténik? – fejezte be Bill. Tom, akink eddig folyamatosan lefelé meredt a tekintete, most a fiatalabbra szegezte azt. – Azt hiszed, képes lennék ilyesmire?
-Hát… - gondolkozott el Tom. – Lehetséges.
-Oké! – bólintott Bill, majd felállt és elindult kifelé a szobából.
-Most hova mész? – kiáltott utána Tom, mikor már kint volt az ajtón.
-Nem kell tudnod. Egyedül megyek!
-De Bill… - kezdett bele Tom, de feleslegesen folytatta volna, Bill már nem hallotta őt. Leszaladt a lépcsőn, ki a házból, egészen a pavilonig, ahol már nem bírta tovább visszatartani a sírást.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó