-Ez… mi?
-Palacsinta, mi lenne? – nézett vigyorogva Billre, aki eldöntötte, hogy megtanítja reggelit csinálni. Az első próbálkozás a palacsinta lett volna. Sikerült annyi hozzávalót összeszedniük, hogy három- négyre elég legyen.
-Ez… olyan pók alakú… - röhögött fel Bill.
-Nem értem mi a bajod – forgatta a szemeit.
-Hagyjuk! Dobd át!
Tom feszült, koncentráló tekintettel fordult a serpenyőhöz, amin Bill csak nevetni tudott volna, de nem akarta megzavarni. Már a miatt is nagyon büszke volt rá, hogy megpróbálkozott vele. A következő pillanatban a palacsinta a levegőbe repült, majd Tom arcán landolt.
-Forró! Forró! Forró! – kiáltozta, majd egy gyors mozdulattal visszadobta a palacsintát. Gyorsan a csaphoz ment, hogy hideg vízzel locsolja az arcát. Eközben Billnek komoly erőfeszítésekbe került, hogy talpon maradjon.
-De béna vagy! – nyögte ki két röhögő görcs között. – Egy rohadt palacsintát nem tudsz átdobni.
-Most szólj be, tényleg… - morogta Tom, majd elzárta a csapot és a fiatalabb felé fordult. – Mintha te jobban tudnád.
-Hát, igazából…
-Nem, ha mondom! – mutatta fel a mutatóujját, figyelmeztetve Billt, aki szívesen folytatta volna, de jobbnak látta, ha elhallgat.
-Végül is… Sikerült átordítani, csak közben bejárta az arcodat is – mondta vigyorogva. Tom a szemét forgatta. – Annyira nem vagyok éhes, te?
-Kibírom délig.
-Akkor felezzük el a pókodat és csináljunk valamit, amíg Agatha ideér – javasolta Bill. A név hallatán a másik arca vidámból komollyá változott.
-Tudod már mit fogunk mondani neki?
-Nem – sóhajtotta a raszta, majd kettétépte a palacsintát. Az egyik felét Tom kezébe nyomta, a másikat pedig egy az egyben betömte.
-Nekem van pár ötletem, de nem túl jók…
-Hallgatlak! – mondta teli szájjal. Tom próbált nem megjegyzést tenni erre.
-Elsőnek gondoltam arra, hogy még mindig baj van a lábaddal…
-Nem jó!
-Miért?
-Ha ilyen sokáig nem jött volna rendbe, akkor orvoshoz kéne mennem – hadarta.
-Akkor gondoltam még arra, hogy félsz éjszaka egyedül – mondta Tom, mire csak egy morcos tekintetet kapott válaszul. – Nem muszáj igaznak lennie, elég annyi, hogy bevegye.
-És szerinted ezt elhinné? – kérdezte szarkasztikusan Bill.
-Én elhinném…
-Kösz – röhögött fel Bill. – Van B terv?
-Öhm… hát, gondoltam még a „Belezúgtam a bérlőbe” szövegre… - motyogta halkan, lehajtott fejjel Tom, de Bill így is tökéletesen hallotta. Megállt az étel a szájában, és pislogás nélkül meredt az előtte állóra. Nagyjából fél perc múlva ismét meg tudott szólalni.
-Legyen ez a B terv – mondta, majd lenyelte az utolsó falatot és vigyorogva kisétált a konyhából, fel a szobájába, mit sem törődve Tommal. Ha akar még valamit, utána jön, nem?
Lehuppant az ágyra, majd hirtelen ötlettől vezérelve előkapta a mobilját.
-Halló.
-Szia, anyu – köszönt vidáman Bill.
-Szia, kicsim. Hogy vagy?
-Jól, köszi. Ti megvagytok?
-Még élünk, ha erre gondolsz. És te? Mi újság?
-Mi lenne? – nevetett fel kínosan. – Egy szigeten vagyok.
-Nem úgy értettem. A könyvvel hogy haladsz?
-Egész jól. Szerintem viszonylag gyorsan meglesz…
-Annak örülök. De ezt nem értem… Teljesen egyedül vagy odakint?
-Hát, igazából… - húzta el a száját. – Nem, van itt velem egy srác. A neve Tom.
-Értem. Hmm…
-Mi az? – kérdezte gyanakodva Bill.
-Semmi, semmi…
-Ki vele!
-Csak… gondolkodtam. Tudod…
-Nem.
-Tetszik neked?
-Öhm. hát… - hezitált Bill. Ő sem tudta pontosan mit érez. Persze, sokat volt Tommal és kivételesen szerette a társaságát – már amikor nem akadt ki ismeretlen oknál fogva. Nem tudta mit válaszolhatna erre. Ha azt válaszolja, hogy nem, akkor valamilyen szinten hazudik. Abban biztos volt, hogy kötődik Tomhoz, de azt nem tudta, hogy beleszeretett- e. Ha pedig azt mondja, hogy igen, hát… azzal nem veszít semmit. – Azt hiszem igen.
-Istenkém! Hogy néz ki? Helyes?
-Anya… - sóhajtott fel fájdalmasan. Igaz, hogy Bill nem látta, de a nő a vonal másik végén a szemét forgatta.
-Na, de mesélj róla!
-Hát…Jé, ott egy madár. Megnézem, merre repül. Szia, anya!
-Jó, jó, értem. Majd még hívj!
-Oké! Szia!
-Szia, kicsim! Aztán ne csinálj semmi…
Bill nem várta meg, amíg az anyja befejezi, egyszerűen kinyomta. Már felnőtt volt, nem volt szüksége hegyi beszédre. Egyedül is el tudta intézni a dolgait, legalábbis reménykedett ebben. Sokszor előfordult, hogy az anyja úgy kezelte, mint egy tíz évest, aki még semmit sem tud a világról és mindent el kell magyarázni neki. Mondani sem kell, borzasztó unalmas tudott lenni.
Kopogtattak az ajtón.
Mielőtt Bill reagálhatott volna bármit is, nyílt az ajtó és Tom dugta be rajta a fejét.
-Kivel beszéltél?
-Neked is, szia! – nevetett fel Bill. – Csak az anyámmal.
-És mire jutottatok? – lépett beljebb, majd becsukta az ajtót és helyet foglalt Bill mellett.
-Arra, hogy bírom azt a hülye fejedet – mondta vigyorogva Bill, mire Tom is elmosolyodott.
-Mennyire?
-Ennyire – mondta, majd szó nélkül odahajolt Tomhoz, hogy megcsókolja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó