Szombaton Bill korán kelt. Arra ébredt, amint reggeli nap fénye átsüt a redőnyön, fénycsíkokat festve a mellkasára. Annak ellenére, hogy általában korán kelt, szombatonként ezt szentségtörésnek érezte, főleg egy olyan hét után, mint amilyen neki volt. Rövid volt, mégis pokolian nehéz.
Az évek alatt Bill büszkévé vált arra, hogy kissé maximalista. Nem találta magát kifejezetten okosnak, de keményen dolgozott és minden nagy erőbedobással csinált. Egy fajta munkamorált és elkötelezettséget vett át az anyjától, de azt már rég belátta, hogyha mindent tökéletesen akar csinálni az felesleges és fárasztó.
Minden esetre. szerdán Bill nem látta Tomot, annak ellenére, hogy hagyott emlékeztetőt arról, hogy még mindig ot van. Amikor csütörtökön hazaért, csak egy kis cetlit talált az ágyán, amire Tom kusza betűivel volt ráfirkantva, hogy „Szia, Bill”. Pénteken pedig délutánra eltűnt a káosz az asztaláról, amit a múlt éjszaka hagyott ott. Maga Tom viszont nem jelent meg, és már tényleg kezdett hiányozni.
De az élet ment tovább, még Bill számára is.
Ahogy megvilágította a szombati nap fénye, a hasára fordult. Szinte biztos volt benne, hogy bezárta a redőket lefekvés előtt, ahogy szokta. Megnyalta párszor az ajkait, ezzel benedvesítve azokat és kinyújtotta a lábát a takaró alatt. Nehéznek érezte magát és egész nap csak az ágyban akart feküdni. Azok után, amin keresztül ment meg is érdemelte volna, nem?
Ahogy mocorgott, csoszogó hangokra lett figyelmes maga mellett. Hunyorogva kinyitotta a szemét és majdnem kiugrott a bőréből, amikor tudatosult benne a látvány. Az ágya végében Tom ült, és a szájába kapaszkodó karikával játszott, miközben figyelemmel teli tekintettel nézte Billt.
-Tom!
-Shh! – nyomta a mutatóujját Bill szájához. – Anyukád még alszik.
-Oh – sóhajtotta Bill az ujjak mögül. Kinyújtóztatta a végtagjait, mire Tom elhúzta a kezét. – Te jó ég, mennyi az idő?
-Kilenc van – válaszolta, és valahogy az érezte, hogy Bill teljesen felébredt, annak ellenére, hogy kerek egy órával előbb kelt fel. Pedig a fájdalomcsillapítók miatt mostanában igen sokat alszik. – Tudom, hogy még korai.
-Annyira nem korai – rázta a fejét Bill. Párszor még megnyalta az ajkait és nyelt párat, ezzel kicsit élesztgetve a torkát. A nap vakítóan sütött át a redőnyön, ahogy Tomra pillantott. Elképzelte a barátját glóriával a fején, ahogy lebeg a borzas raszták felett. A gondolattól elmosolyodott, majd gyorsan vissza is tért a valóságba. – Hol voltál? – kérdezte fáradta.
-Otthon – vont vállat Tom, majd bűnbánóan elmosolyodott, ahogy Bill vádlón felvonta a szemöldökét. – Nagyjából…
-Nem láttalak – mondta, miközben a takaró kopott széleivel játszott. Nem akart Tomra nézni, nem tudta mit érez iránta és abban sem volt biztos, hogy a srác tudja, hogy mennyit jelent neki a jelenléte.
-Nem akartalak zavarni – mondta, majd úgy helyezkedett az ágyon, hogy kényelmesen elférjenek mindketten. – Fel kellett zárkóznod és sok dolgod volt.
-Még most is van – motyogta Bill, elhessegetve egy vigyorgást. Annak ellenére, hogy milyen szorgalmas, most annyi házit halmozott fel.
Tudom, de szombat van. Senki nem ír házit szombaton.
Bill morgott valamit az orra alatt, majd zavartan megvakarta a karját.
-Én igen – mondta szórakozottan. Bill az a fajta ember volt, aki minél előbb megcsinálta a házit csak hogy ne maradjon le, mint most.
-Tudom – ismételte Tom, mire hitetlenkedő pillantásokat kapott. – Utánad kellett olvasnom, mielőtt megkaptam a megbízást.
Ez felkeltette Bill érdeklődését. Elképzelt egy helyet, ahol rengeteg polcon sorakozik rengeteg doboz, tele információkkal. Mik lehettek ezek az információk? Kedvenc szín és étel? Allergia? Részletes beszámoló születése óta? Az apja halála? Bizonyítványok? Fogászati leletek, vagy mik?
-Mit tudsz rólam?
- Nos – sóhajtotta, majd összekulcsolta a kezeit maga előtt és végigmérte az előtte ülő srácot. – A legfontosabb dolgaid, hogy megismerjelek.
-Aha – motyogta Bill. – De azelőtt mit tudtál?
-Nem tudok erre konkrétan válaszolni – mondta Tom, majd ledobta a lábait az ágyról és felállt. – Menjünk sétálni!
-Tom – figyelmeztette Bill, összeszűkített szemekkel bámulva az előtte állót.
-De tényleg! Vigyük el Charlie- t sétálni és én közben elmondom, amit tudni akarsz.
-A szabályok… - kezdett bele Bill, de Tom megrázta a fejét.
-Felejtsd el! – legyintett, esélyt sem adva Billnek vitatkozni. – Öltözz! Lent várlak!
Végül Bill és Tom levitték Charlie- t a Bill háza melletti parkba. Volt ott egy nagy tó, körülötte sétautak labirintusával és a fák árnyékával a fűben. Bill már járt ott párszor néhány sulis haverjával, de az évekkel ez előtt volt. A parkot többnyire tanulóhelynek használják, annak ellenére, hogy a békés környezet helyett sokkal több volt a figyelemelterelő dolog.
A kora márciusi levegő hűvös volt, de a nap fénye megcsillant a tó vizén, tökéletes háttérként körbetáncolva Tomot. Bill tudni akarta, mennyit tud, de félt, hogy megbántja vagy ellöki, és nem látja többet.
-Szóval… Andi elég hűvösnek tűnik – mondta Bill szerényen. Próbált valamiféle beszélgetést előidézni, miközben jobbra húzta Charlie- t. Tom eközben végig figyelte, hogy a srác valóban meg tudja- e tartani a pórázt, és a kutya nem rántja el, hogy pofára essen. Ez volt Tom munkája. Meggyőződni arról, hogy Bill nem árt magának és nem akarta hagyni, hogy egy kutya ezt tönkretegye.
-Jah… - értett egyet Tom, összehangolva a lépteit Billével. A buggyos farmerjának alját maga után húzta, Bill pedig azon gondolkodott, hogy vajon tényleg csak ő hallja- e Tomot. Tudta, hogy ez nem számít, de azért mégis! Az emberek vajon azt látják, hogy Bill magában beszél vagy hogy egy raszta húzza maga után a gatyáját a földön… - Nem számít mennyit panaszkodik, mindig visszajön.
-Fogom látni újra valamikor?
Nem arról volt szó, hogy inkább Andi- vel barátkozott, mint Tommal vagy, hogy mindig vele akart lógni, de tényleg nem volt sok barátja, és a két srác tényleg lenyűgözte. Andi rendes srácnak tűnt. Majdnem annyira rendesnek, mint Tom.
A raszta oldalvást Billre pillantott, aki azon gondolkozott, hogy talán megsértette ezzel őt, de ekkor az angyal válaszolt. – Igazából most dühös rám, úgyhogy nem tudom…
-Mi? – állt meg hirtelen Bill, majd szembe fordult Tommal, nem törődve a körülötte levők furcsálkodó tekintetével. Bill kicsit megimbolygott, ahogy Charlie megrántotta a pórázt, mire a raszta egyből nyújtotta a kezét, hogy segítsen megtartani. – Mit csináltál?
Tom tekintete egyértelműen azt sugallta, hogy nem akar beszélni róla, de Billnek ekkor eszébe jutott a korábbi ígérete, miszerint elmond mindent, ami tudni akar. Így nem volt választása. – Lehetséges, hogy bajba kevertem a nagyobb erőnél…
-Hogyan? – kérdezte halkabban. Tényleg szerette volna tudni.
-Nem mondhatom el – mondta Tom. – És amúgy sem olyan fontos.
-Tom! – nézett rá figyelmeztetően.
-Bill! – sziszegte, mire Bill összeszűkítette a szemét. – Ez az egyik szabály. Tényleg nem mondhatom el!
Nem volt más választása. Békén kellett hagynia. Minél jobban akarta a választ, Tom annál hajthatatlanabb lett, Bill pedig nem akart erőszakos lenni. Mindig gondosan bánt az új barátságokkal, méghozzá Tom speciális eset is volt. Valami olyas valami, amit nem lehet meghatározni, minden esetre felkavarta benne az érzelmeket. Értékes volt és törékeny, de mégis meg tudta védeni.
Bill ismét elindult az úton, követve Charlie- t, és Tommal a nyomában. Perceken át mindketten hallgattak. Bill azon töprengett, vajon hogy nézhettek ki. Egy srác, aki a kutyájával sétált a parkban és néha- néha megszólalt, mintha lenne mellette valaki. Próbált nem gondolni arra, hogy a körülötte levők mit gondolna vagy, hogy Tom mit gondol. És ebben nem volt biztos. Talán Tom a barátjának tartotta, de lehet, hogy csak egy feladatnak, amit kapott.
Épp összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze Tomot, mit is jelent ő neki, amikor Charlie hatalmasat rántott a pórázon. Az angyal elé ugrott, hogy a szembejövő kutyától védje. Tom ezt követően hirtelen eltűnt Bill mellől. Ekkor a srác kezéből kiszaladt a póráz, és Charlie egy fához kergette a másik kutyát. Bill felnézett az ágak közé, hogy lássa, mit ugat a másik kutya, és meglátta amint a raszta ott ült az egyiken a fa törzsébe kapaszkodva.
Odasétált a fához, felvette Charlie pórázát és a kezével eltakarta a szemét, hogy a nap ne süssön bele, majd felpillantott Tomra.
-Próbálom távol tartani őket tőled – kiáltott le a fáról, mire Bill vetett egy pillantást a másik kutya tulajdonosára. Úgy tűnt nem hallja a rasztát. – Vidd Charlie- t a park bejáratához. Ott találkozunk.
Tom kérésére, Bill megragadta a pórázt és elkezdte visszahúzni a kutyát az útra.
-Gyere Charlie!
Még egyszer fenézett Tomra, mielőtt otthagyta, de ő addigra már eltűnt.
A másik gazdi gyanakvóan nézett Billre.
-A mókusok? – rántotta meg a vállát, majd otthagyta.
A kutyás incidens után minden fontosabb téma el lett napolva. Bill elvesztette azt a maréknyi bátorságát is, hogy megkérdezze Tomot, aki úgy látszik, nem akar felajánlani semmit saját magától. Hazaérve a srácok egy üzenetet találtak, amit Bill anyja hagyott ott. Az üzenetben azt állt, hogy el kellett mennie vásárolni, és hogy Bill kerülje a bajt. A szavak hallatán Tom vigyorogva felsóhajtott, mire Bill hátravetette a kezét, hogy kicsit megcsapja, mire az átsuhant rajta. Már megszokta, hogy ez van, de mégis! Ez olyan furcsa dolog volt egy barátságban, főleg az övékben.
Ez után Bill előhúzott egy széket, hogy Tom leülhessen, majd elővett egy fagyasztott pizzát ebédre. Míg ez a sütőben volt, Bill leült Tommal szemben és nem beszéltek semmi fontosról. Az iskoláról mesélt, a szüleiről, Charlie- ról, miközben Tom megpróbálta egymásra rakni a só és borsszórót. Idő közben a sószóró kétszer is az asztalra esett. Harmadszorra is újrakezdte, miközben Bill tovább beszélt felesleges dolgokról. Magában megpróbálta ismét összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze Tomot, hogy barátjának látja- e őt, vagy csak mint egy szimpla megbízást.
Még csak nem is tudta, miért érdekelte ez annyira. Félt a választól. Vajon kibírná, ha Tom csak egy megbízásként tekintene rá? Megnövelné az egóját, ha tényleg barátkozni akar vele? Bármi is legyen a vége, Bill eldöntötte, hogy túllép rajta.
Amikor elkészült a pizza és ki is hűlt egy kicsit, Bill rakott magának egy párat és Tomnak egy párat egy- egy tányérra. Meg sem kérdezte, hogy a raszta kér- e. Legjobb tudomása szerint a pizzát mindenki szereti, és Tom vendég volt, aki megérdemelte, hogy egyen. És mégis, amikor elé tette a tányért, ő csak udvariasan eltolta. – Én nem…
-Nem eszel – fejezte be Bill a mondatot. Eszébe jutott, hogy Tom említett valami ilyesmit. – Tudom…
-De ez nem csak az evésre vonatkozik. Semmi olyant nem csinálok, amit az élők.
-Például? – kérdezte Bill. Próbálta a hangjába elrejteni a sértődöttséget, de nem nagyon sikerült. Ezt látva Tom visszahúzta magához a tányért és beleharapott a pizzába, mire Bill lehajtotta a fejét, nehogy a raszta meglássa az elégedett mosolyát.
-Például nem érzek késztetést arra, hogy egyek – mondta Tom, visszatéve a tányérra a pizza szeletet, miközben Bill elkezdte enni a sajátját. – Ez vonatkozik az alvásra, vagy a szexre…
-Oh – válaszolta Bill. Ismét lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcára kiült pír. Ez a szó mindig ezt váltotta ki belőle. Nem volt túl perverz fantáziája, de mégis csak tinédzser volt, Tom pedig helyes volt és vele szemben ült a konyhában, miközben a lábfejével a kutyát simogatta. Ez annyira normális dolog volt még, ha olyan messze is állt tőle.
-És elméletileg annak a késztetésnek sem kéne lennie, hogy barátokat szerezzek – tette hozzá Tom. – De elnézve téged és Andi- t, ezt úgy látszik megszegtem párszor.
Bill mosolyogva tanulmányozta a pizzáját, miközben megkapta a legfontosabb kérdésére a választ.
Nem számít mi volt Tom, ők akkor is barátok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó