Bill körülnézett még egyszer a szobában. Hirtelen olyan üres lett. Eltűnt a már megszokottá vált rendetlenség és a helyébe költözött az üresség. Még egyszer mosolyogva végignézett mindenen, majd a háta mögött megszólaló hang hatására összerezzent.
-Nem egy évre mész el, nem kell drámaian végignézned a szobán – mondta Simone, Bill anyja. Ő erre csak a szemét forgatta.
-De igen! Sőt, muszáj – fordult feléje. – Ez is ad egyfajta érzést, érted?
-Értem – bólintott Simone. – Nyálas.
-Nem is – nevetett fel Bill, majd odalépett a nőhöz, hogy átölelje. – Hiányozni fogsz!
-Te is nekem – mondta, majd eltolta magától. – Na, de gyere! Pakoljunk be a csomagtartóba!
-Oké – bólintott Bill, majd elindult Simone után. Lementek a lépcsőn, át az étkezőn, majd az előszobán és már kint is voltak a kertben. Hatalmas bokrok és fák, kikövezett, oldalt fehér kaviccsal beszórt út, ami a garázsoktól indult, elhaladt a bejárat előtt, megkerülte a szökőkutat, majd elvezette az embert egészen a kapuig.
Ahogy végignézett az ismerős kerten, majd a hatalmas házon, nagyot sóhajtott.
-Hiányozni fog… minden.
-Dehogy fog! – verte vállba Gordon, aki idő közben előjárt a fekete telepjáróval.
-Hát… nem, tényleg nem – nevetett fel Bill.
-Mi is téged – szipogta Simone, de a mosolyát nem tudta elrejteni. – Gyere ide! – mondta, majd kitárta a karjait, amikbe Bill egyből bele is vetette magát. Szorosan átölelte az anyját, majd kicsit rövidebben az apját.
-Most pedig segíts felrakodni ezeket a… nem is tudom, miben szállítják a téglát? – kérdezte vigyorogva, mire Bill elvigyorodott, és súlytalannak tettetve, fel is rakta az első csomagot a platóra. Miután mindent felpakoltak, Bill csak egy hátizsákot rakott előre, az anyósülésre, amiben a fontosabb dolgai voltak.
-Hát, meg is volnánk – sóhajtott Simone, majd az órájára nézett. – Még csak 6:47 van. Még maradhatsz 13 percet…
-Nem – nevetett fel Bill, majd kitárta a karjait és még egyszer átölelte a szüleit. – Hiányozni fogtok!
-Az előbb még azt mondtad, hogy nem – mondta a nő.
-Azt, hogy nem minden – javította ki. – De ti igen.
Erre mind elmosolyodtak, majd Gordon a derekánál fogva megragadta Billt, és a sofőrajtó előtt lerakta. Bill a nevetéstől fulladozva szállt be.
-Találkozunk három hónap múlva – intett, majd elfordítva a kulcsot elindította a járművet és elindult vele ki a kapun. A visszapillantó tükörből látta, ahogy Simone egy darabig fut a kocsi után, és amíg Bill be nem fordult a sarkon integetett. Talán még az után is, gondolta, majd rátaposott a gázra. Hiszen hosszú az út Görögországig.
Út közben nem is nagyon állt meg. Lipcséből kiérve szinte azonnal ráhajtott az autópályára, onnan pedig csak néha tért le – például ebédelni vagy elintézni az „elintézendőt”.
Ebédelni betért egy osztrák kisvárosba, ahol egy ígéretesnek tűnő pizzázó volt.
-Jó napot – köszönt, amint a pincér megérkezett az asztalához.
-Helló – mosolygott vissza rá. – Mit hozhatok?
-Én egy… vega pizzát kérnék és kólát. Kettőt!
-Vega pizza és két kóla – ismételte el magának, miközben felfirkantotta a kis füzetébe. – Nemsokára hozom – mondta, majd eltűnt. Bill eközben kicipzárazta a hátizsákját és végigtekintett a füzeteken.
-A piros… nem, most nem a piros kell. A sárga az a vámpíros. Azt eltesszük későbbre vagy hidegebb időkre tüzelőnek. A zöld… várjunk, két zöld van. A sötétzöld… az a kutyás sztori a világos pedig… oh, az jó lesz. Oké – mondta, majd kirakta az asztalra a világoszöld füzetét, elővett egy tollat, majd épp kezdett volna írni, amikor észrevette, hogy a szomszéd asztalnál róla van szó.
-Anya, az a bácsi a szomszéd asztalnál miért beszél magában?
-Pszt, csendesebben – csitítgatta suttogva a fiát.
-De miért beszél magában?
-Biztos telefonál, kicsim.
-De nincs nála telefon…
A beszélgetés végét már nem tudta megvárni, ugyanis az anya közel hajol a fiához és úgy suttogta neki a választ. Bill eközben csak írta a történetet. Összesen hat ilyen füzete volt, amikbe az olyan történeteit írta, amiket nem akart könyvként megjelentetni. Csak önmagának írta, szórakozásból.
Amikor megjött a pizza, Bill gyorsan betömte, felkortyolta a két üveg kólát, elment vécére, majd visszaült a kocsijába. Minél előbb megérkezik Kaválába, annál jobb.
-Nem lesz gond – legyintett Agata, de a mellette álló Tom koránt sem érezte így.
-Attól, hogy ő is német és én is, még nem fogjuk megérteni egymást – morogta. – Miért nekem kell rabszolgásodnom neki?
-Már ezerszer elmondtam, ez nem rabszolgamunka – sóhajtott a nő. – Csak mosol rá, takarítasz, főzöl neki, fordítasz, ha kell… Segítesz neki megélni.
-De miért pont én? Miért nem te, Agata?
-Nézd, fiacskám! – ragadta meg Tom vállát és mélyen a szemébe nézett. – Aki idejön az egy díjnyertes, német író. Eddig négy könyvét adták ki és mind a négy tarolt. Hatalmas sikerei…
-A lényeget! – sürgette Tom.
-A lényeg, hogy gazdag – mondta Agata, kihangsúlyozva a ’gazdag’ szót. – Sokat fizet, neked pedig kell a pénz az egyetemre, nem?
-De igen…
-Akkor meg ne butáskodj! – lökte el magától a nő. – Csak három hóna. Nem a világ vége…
-Ha te mondod…
-Héj! – lökte vállba. – Lehet, hogy a végén még összebarátkozol vele…
-Nem hiszem – nézett rá szúrósan Tom, mire Agata csak a szemét forgatta.
-Nem szeretem, amikor ilyen pesszimista vagy – mondta, majd elindult az utcán. – Most pedig gyere! Ki kell mennünk a kikötőbe!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó