-Ébresztő álomszuszék!
Bill ezeket a szavakat hallotta meg először másnap. Lassan kinyitotta a szemeit és Tom arca jelent meg előtte. Amint a raszta meglátta, hogy barátja ébren van, egy mosoly terült el az arcán.
-Jó reggelt! – köszöntötte lelkesen.
-Jó reggel! – nyöszörögte a fiatalabb, ahogy felült az ágyában. A cuccai már tegnap össze lettek pakolva és a ruhái is ki voltak készítve a szék támlájára.
-Jól aludtál? – kérdezte mosolyogva a raszta.
-Ja, fogjuk rá…
-Még mindig a tegnapi miatt vagy morcos?
-Nem vagyok morcos! Nincs semmi bajom – morogta Bill, majd felkapta a ruháit és kiviharzott a szobából. A fürdőbe ment, ahol nyugodtan át tudott öltözni. Ezt követően felkent egy egyszerű sminket, majd belenézve a tükörbe ismét bűntudata támadt. Egy darabig még tanulmányozta a tükörképét, majd visszasétált a szobájába, ahol az ágyon ücsörögve Tom várt rá.
-Na? – kérdezte. – Lehiggadtál?
-Full nyugodt vagyok…
-Szóval nem – sóhajtotta a raszta. – Ülj ide!
Bill egy darabig még hezitálva állt a csomagjait nézve, majd felugrott Tom mellé.
-Nézz rám!
-Nem – mondta nyersen Bill.
-Ahogy gondolod – rántott vállat Tom. – Csak azt akartam mondani, hogy ne rajtam vezesd le a feszültséget, oké?
A fiú nem válaszolt. Szótlanul és kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Tom nem tudta mi lelte. Hisz tegnap még mosolyogva búcsúzott el tőle.
-A nagyim majd szól, ha megvannak a papírok – szakította meg a csöndet a raszta. A fiú ismét nem mondott semmit.
-Arra gondoltam, hogy hazakísérlek, de csak ha te is szeretnéd…
-Oké – vágta rá a fiú, majd egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta Tomra nézett és bocsánatkérően elmosolyodott. – Bocs az előbbiért.
-Semmi baj – ölelte át a raszta. – Csak legközelebb szólj, ha valami bánt és ne hisztizz…
-Nem is hisztiztem!
-Bill! – mondta figyelmeztetően Tom, mire a fiatalabb felnevetett.
Hazafelé menet az úton csendben mentek egymás mellett. Tom azon gondolkodott, mi lehetett az a hirtelen hangulatváltozás. Egyszerűen nem tudta hová tenni. Az egyik pillanatban még ölni tudott volna a tekintetével, és egy szempillantás visszaváltozott azzá a mosolygós Billé, akit ő ismert.
Eközben Bill azon gondolkodott miért adta fel. Csak el kell taszítania magától Tomot. Ilyen egyszerű lenne, és akkor már nyugodtan el tudna menni. De nem megy! Egyszerűen nem tudja szánt szándékkal megbántani…
A kocsi lefékezett a ház előtt, de nem állt meg. A két fiú kiszállt – Tom elbúcsúzott a nagymamájától – és betrappoltak a házba, ahol szokatlan csend volt. Úgy tűnik anya szabadnapos, gondolta Bill, majd ledobta a cuccait a saját ágya mellé, majd beledőlt. Az ágyneműnek megnyugtató, ismerős illata volt, amitől Bill ellazult. Végre nem kell azon a kényelmetlenül magas ágyon aludnia…
Tom is leült az ágy szélére. Hosszú percekig csak nézték egymást szótlanul.
-Holnap jössz suliba, nem? – szólalt meg hirtelen a raszta.
-De – felelte Bill, majd újra csend lett.
Nem tudott egyikük sem megszólalni.
Miután Tom este Tom elment, Bill olyan különösen érezte magát. Megint feltámadt benne az előző este is érzett vágy, de tudta, hogy megint csak meghátrálna, így nem kelt fel. Élvezte, hogy végre a saját ágyában fekhet. Aznap este még fürödni sem ment el, át sem vette a pizsamáját, csak ott helyben elaludt.
Másnap reggel, amint felkelt elment bepótolni az este kimaradt tisztálkodást. Aztán gyorsan felöltözött, megcsinálta a sminkjét, bepakolt a táskájába, majd elindult az iskolába.
Út közben megkapta a szokásos undorodó és furcsálló pillantásokat, de most még azokkal sem törődött. Túlságosan el volt merülve a gondolataiban.
Amint belépett az osztályterem ajtaján meglátta Tomot, aki szokás szerint a helyén ülve nyomkodta a mobilját.
-Szia – köszönt neki, miközben ledobta a cuccait a padra.
-Szia – köszönt vissza a raszta, miközben elrakta a mobilját. – Jössz büfébe?
-Hova? – csodálkozott Bill.
-Nem meséltem?
-Ezek szerint…
-Na, szóval – kezdett bele Tom. – Amíg te nem voltál itt felújították a régi takarítószertárát és büfét építettek a helyére. Biztos nem mondtam?
-Biztos, mert akkor hoztam volna pénzt – nevetett a fiatalabb, majd elindultak az említett büfé felé. Amint odaértek Billnek leesett az álla. Négy- öt emeletes polcok sorakoztak a falak mellet. A folyosó felöli falat átépítették és tettek oda egy elhúzható üvegablakot. És a választék…
-Azta – nyögte ki a fekete hajú. Csak ennyit tudott mondani.
-Ugye? – mosolygott Tom, majd odasétált az ablakhoz, ahol egy 70 éveiben levő néni mosolygott rá. Végül kiszolgálta a fiút egy sajtos meleg szendviccsel, ami még Bill számára is hallhatóan ordított, hogy: Egyél meg!
-Vigyázz! A végén még a nyálad is elkezd csöpögni – nevetett Tom meglátván Bill sóvárgó tekintetét.
-Csak… egy harit… légyszi! – nyöszörögte Bill, mire Tom ismét felnevetett. Letört egy falatnyit a sarkából és a fekete hajúnak nyújtotta, aki egyből be is kapta azt.
-Na? Milyen?
-Rohadt finom! – vigyorgott Bill. – Kapok még?
-Nem!
-Nem?
-Egyről volt szó!
-Nagy francokat! Add már ide! – nevetett Bill.
-Lemaradt a varázsszó! – vigyorgott a raszta, mire kapott egy „ezt most te sem gondoltad komolyan” pillantást a fiatalabbtól.
Az órák most már komolyabban teltek. A tanárok elkezdtek a tananyagra összpontosítani, de diákoknak ez esze ágában sem volt ugyan ezt tenni. Inkább szórakoztak volna még egy kicsit, így a komoly órából komoly fegyelmezés lett, ami rend szerint a csengőszóval abba is maradt. Az ebédszünetben Bill kedvetlenül kapargatta a tányérjában levő palacsintát.
-Bill! – szólt Gustav. – Azt még megeszed?
-Meg – sóhajtotta, majd visszafordult a tányérjához.
-Melyik életedben? – röhögött Georg.
-Hagyjátok! Szegényt igen nagy veszteség érte – mondta Tom rázkódó vállal. – Reggel nem ehetett meleg szendvicset.
-Te szegény – forgatta a szemét Gustav, miközben átegyensúlyozta Bill palacsintáját a saját tányérjára.
-Héj, ki engedte meg? – kapta fel a fejét Bill. Akármennyire is próbált komolynak tűnni, a mosolyát nem tudta elrejteni.
-Visszaadjam? – kérdezte Gustav, miközben lenyelte a falatot.
-Öhm… ne, tartsd meg nyugodtan! – dőlt hátra a székében a fekete hajú, mire a többiek csak nevettek, Gustav pedig büszkén falta be a palacsintát.
Ebéd után Bill korgó gyomorral sietett vissza a konyhára remélve, hogy még maradt valami.
-Kaja! Kaja! Kaja! Kaja! Kaja! – motyogta, miközben halk léptekkel osont át az asztalok között. Szerencsére talált még egy tányérnyi palacsintát, ami igaz, hogy ki volt hűlve, de ehető volt.
Hazafelé menet Tom azon röhögött, hogy képes volt kajáért visszamenni a suliba, ami elmondása szerint „egy földi pokol”.
Bill csak vállat rántott és jókedvűen evett tovább.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó