Amikor kiértek az udvarra, mindketten csendben maradtak pár pillanatra. Még lehetett hallani az ebédlőből kiszűrődő zajokat, amint zajlanak a nagy harcok. A két fiú elmosolyodott, ahogy lihegve egymásra néztek.
Délután a közösségi oldal tele volt Tom akciójával. Persze, néhol még itt- ott szó esett „a dögös Blair”- ről, de szinte teljesen feledésbe merült. Bill büszke volt magára. Végülis sikerült kijuttatnia a barátját a bajból, amibe keverte magát. Annyira büszke volt, hogy miközben az anyja dolgozott, ő halkan vacsorát csinált magának. Ez két szendvics tekintetében ki is merült, de ez már haladás volt számára. Később, amikor az anyja végzett, ismét elindult, hogy kivigye a szemetet, de amikor kilépett volna a szobából, hangokat hallott maga mögül. Megfordult és látta, hogy csak az anyja beszél álmában. Először ott akarta hagyni, de aztán meghallotta, amint a nevét mondja.
-… Bill…
Lerakta a zsákot az ajtóban, visszasétált az ágyhoz és leült az anyja mellé.
-… ne…
-Anya? – suttogta a fiú alig hallhatóan.
-NE! – ordított fel az anyja, majd kipattantak a szemei. A félhomályban nem látta meg, hogy a fia ül az ágy szélén, így ijedtében teljes erejéből a hasába ütött. A fájdalomtól Bill teste összecsuklott és a földre esve összegömbölyödött a hasát szorítva. A nő az éjjeli lámpához nyúlt. Amint ismét világos lett, megfordult és látta, amint a fiú szemei bekönnyesednek a fájdalomtól.
-Ja, csak te vagy az… - morogta a nő. A hangjából lehetett hallani, hogy részeg, de Billt így is pofonvágták az elhangzottak. – Tűnj el innen, és hagyj békén!
Ezután lekapcsolta a lámpát és visszadőlt aludni. A fiú lassú, halk mozdulatokkal felállt és kisántikált a szobából, maga mögött halkan becsukva az ajtót. Le akart fürödni, de nem volt ereje. Csak el akart futni. El abból a házból.
Az ajtó felé nézett, majd vett egy nagy levegőt és kirohant rajta. Még csak be se csukta maga után, csak rohant. A szemei esőfelhőkként ontották a könnyeket. Egyszerre voltak szomorú és örömteli könnyek. Az anyja végre kimondta, amit évek óta nem tudott. Nincs szüksége Billre. Sosem volt. Mindig csak egy plusz pénz- elnyelő- forrás volt és hiába törekedett mindig jó lenni, az anyja szemében mindig csak egy kelletlen kolonc. Nem volt mindig így, de most az és az is marad.
Bill megállt. Nem tudta hol van, de látta, amint egy kocsi vészes sebességgel közeledik. Várta, hogy közel érjen, de amikor ugrania kellett volna, nem mozdultak a lábai. Végül a kocsi elhajtott és Bill ottmaradt, meredt a távolba vörössé sírt szemekkel.
Tovább futott.
Elérte a hidat, ami a folyó felett ívelt át. Le akart ugrani, de ismét nem mozdultak a karjai és a lábai. Dühös lett. Elordította magát. Sosem volt dühöngő típus, de ott és akkor az az ordítás volt az élete. Minden, amit el tudott képzelni magáról és a jövőjéről. Ő nem tudja mikor ér véget, de vannak, akik azt kívánják, hogy minél előbb történjen ez meg.
Éjfél körül járhatott, amikor a bejárati ajtó kinyílt és Bill lépett be rajta. Simone az asztalnál ülve bambult a telefonra, majd amikor a fekete hajú fiú megállt előtte a nappaliban, megkönnyebbülésében felnyögött és odafutott hozzá, hogy megölelje. A fiú azonban ellökte magától.
-Kicsim, mi… - kezdett bele az anya, de ekkor meglátta a fia bal karját. – Mi történt a karoddal? Oh, Bill! Istenem…
A fiú felvett egy csepp vért a mutatóujjára, majd elkente azt a nő arcán. Egy darabig meredten néztek egymásra, majd Bill megfordult és bevonult a szobájába.
Kivette a farmerja zsebéből az egyik borotvapengét és belerakta az iskolai hátizsákja legkisebbik zsebébe. Abba, amibe csak a telefonja és a kulcsa fért el.
A másikat pedig elrejtette annak a fióknak a legaljára, amiben az alsógatyáit tárolta.
Lassú léptekkel ahhoz a falhoz sétált, amire a fényképeit ragasztgatta.
-Kik ezek? – kérdezte Simone. Bill nem is hallotta, mikor jött be…
-Ők itt Georg és Gustav – mutatott a legfelső képre.
-Mióta vagytok barátok?
-Nem is emlékszel rájuk? – pillantott oldalra a fiú. – Pedig kedvelted őket…
A nő a szája szélébe harapott és elfordította a fejét. –És ő ki? – kérdezte, miközben letépett egy képet. Ez nem zavarta volna Billt, elvégre vissza tudja ragasztani. De amikor meglátta, hogy melyik képet vette le az anyja, kitépte a kezéből és amilyen gyorsan csak tudta, visszaragasztotta.
-Miért érdekel hirtelen? – ordított rá. – Az életem elmúlt pár évében szabadságon voltál. Hagytad magad megbaszni minden jött- menttel és nem törődtél azzal, hogy a fiad a szomszéd szobában van.
-Sajnálom! – suttogta Simone. – Nem tehettem mást…
Ezt hallván Bill felhorkant. – Még hogy nem? Miért mondtál fel a kávézóban? Miért nem maradtál pincér?
-Mert az a hely apádra emlékeztetett – gördült le egy könnycsepp a nő arcán. – De az én érzéseim nem is fontosak…
-Nem, tényleg nem azok! – sziszegte a fiú, mire az anyja felpillantott rá döbbent arccal. – Ha eddig nem voltál az anyám, akkor már ne is legyél!
-Kisfiam…
-Tűnj el innen és ne gyere vissza! – kiáltotta. Az anyja arca elsötétült, majd sarkon fordult és becsapta maga mögött az ajtót.
Mindig ilyen hisztis volt, gondolkodott el magában Bill. Visszasétált a falhoz, ahol a képek voltak.
-Ez így nem jó… - rázta meg a fejét, majd levette a képet, amit az imént Simone leszabott és kicserélte rajta a ragasztó szalagokat.
-Így sokkal jobb! – gördült végig egy könnycsepp az arcán. A képen ő volt és Georg, amint az osztályban ülve beszélgetnek. A képet Gustav csinálta, ő pedig kinyomtatta. Mindketten mosolyogtak.
Egy könnycsepp koppant a földön. Aztán még egy és még egy.
Bill épp zsepiért indult, amikor hirtelen minden összemosódott, a füle zúgni kezdett, ő pedig a földre zuhant. Az összevagdosott keze a feje mellé esett és pár pillanat múlva megérezte a vér fémes ízét és szagát. A sebei még nyitva voltak és vérzett. Ijesztően gyorsan ömlött ki a vékonyka kis nyíláson a vörös folyadék, de a fiú nem tudott mozdulni. Nemsokára lecsukódtak a szemei és elmúlt minden fájdalma, amit addig érzett. A zúgás is abbamaradt, amit addig hallott és azt sem érezte, ahogy az arca a padlóhoz passzírozódik. Nem érzett, nem látott, nem hallott.
-Bill!
Nincs fény.
-Bill!
Sötét van.
-Bill, hallasz?
Nem akarlak hallani.
-Kérlek! Ébredj fel!
Ki lehet ez?
-Bill! Ne hülyéskedj már! Ébredj fel, mert hívni fogom Georg- ot, hogy csókoljon meg!
Mi a…
-BILL!!!
Tom…
-Tom… - nyögte a fiú, miközben óvatosan kinyitotta a szemeit. Az iskola udvarán volt és Tom karjaiban feküdt.
-Te jó ég! Jól vagy? – kérdezte a raszta aggód tekintettel.
-Nem tudom – mondta remegő hangon. – Mi történt?
-Elájultál, Bill! – suttogta a raszta, miközben segített neki felülni. – Csak lassan!
-Mi? Mikor? Hol?
-Tudod! Miután kifutottunk az ebédlőből…
-Akkor csak álmodtam?
-Valószínűleg… - mondta Tom. – Azt hittem nem fogsz felébredni…
-Aggódtál miattam? – nézett a raszta szemébe Bill.
-Ja, úgy valahogy… - sütötte le a szemét.
-Hát… kösz… azt hiszem…
Erre Tom egy kicsit elmosolyodott, majd pironkodva felnézett. – Hazakísérjelek?
-Nem megyek ma haza – jelentette ki Bill.
-Miért nem?
-Mert nem akarok meghalni…
-Mi van? – kiáltott fel ijedten Tom.
-Shh, halkabban! – intette le. – Nem aludhatnék ma nálatok? Csak ma, kérlek!
-Hát… majd megkérdezem apukámat, de tőlem oké – pislogott nagyokat Tom. – De mi ez a meghalós dolog?
-Semmi, nem érdekes…
-Bill! – nézett rá morcosan Tom. – Ki vele!
-Csak nem akarom, hogy megint megverjen anyám egyik csávója – hazudta a fiú. Tom is tudta, hogy nem ez az igazság, de úgy tűnt, most be kell érnie ennyivel.
Miközben Tomék lakása felé sétáltak, Billben újra és újra lejátszódott az álma. Bárcsak álom lett volna, gondolta Bill. De kár, hogy ez tavaly már megtörtént…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó