Úgy tűnt nem dobta fel túlságosan a dolog. Tom nem értette. Mindenki szereti a szülinapját. Még a felnőttek is, csak azt hazudják, hogy nem. Ilyenkor mindenki neked örül, sok ajándékot kapsz, „ez az én napom” címszó alatt azt csinálsz, amit akarsz… De úgy tűnt Billt inkább csak lehangolja a dolog. És az idősebbet érdekelte a dolog miértje.
-És mi a baj ezzel? – könyökölt Tom az asztal falapjára. A vele szemben ülő fiú lehajtotta a fejét és a szőnyeg mintáját kezdte tanulmányozni.
-Neked mikor van a szülinapod? – kérdezte végül halkan.
-Augusztus 31.
-És téged felköszöntöttek a szüleid?
-Csak apukám. Anyukám egy ideje… tudod… elment – morogta Tom. Ez a beszélgetés kezdte mindkettőjük hangulatát tönkre tenni. Pedig egész jól indult ez a nap…
-Minket apukám hagyott el, amikor 6 éves voltam – sóhajtotta Bill. – Az óta anyukám egyre kevesebbet foglalkozik velem.
Tegnap átjött hozzám Georg és Gustav. Késő délutánig szülinapoztunk. Nem sokkal az után, hogy elmentek megjött anya is. Be volt rúgva és hozott valamilyen pasit is. Leordibált, hogy menjek fel a szobámba, majd berángatta a fickót a sajátjába. Miután elment, átmentem anyához megkérdezni, hogy mi volt ez az egész, de ő csak tovább ordibált velem. A szülinapomon…
Mire Bill befejezte a történetet, Tom arca teljesen lesápadt. Nem is tudta mit gondoljon vagy mondjon. Az egész olyan szörnyű volt. Még hallani is. És Billnek ezt át kellett élnie, méghozzá tegnap.
-Ez… - kezdett bele, de nem tudta folytatni. Nem akarta megbántani a fiút.
-Retardált? Borzalmas? Szar ügy? – sorolgatta a fekete hajú. – Kérlek, Tom! Mondj valamit! Ez így olyan… nem is tudom… rossz!
De a raszta nem szólt semmit. Nem tudta, erre mit lehet mondani. Jó pár percig ültek ott csöndben, majd a folyosóról léptek zaja hallatszódott. A két fiú ijedten összenézett, majd ugrottak az ablakhoz.
-Nem már! – nyüszítette Bill. Pár tanár még mindig odalent ácsorgott. A fejüket kapkodva kerestek egy helyet, ahol elbújhatnak. Végül Tom berántotta magukat egy asztal alá és odahúzott egy széket reménykedve, hogy az eltakarja őket. Ha csak egy kicsit is.
A következő pillanatban már nyílt az ajtó és az igazgatónő, Mrs. Every és az fiúk osztályfőnöke, Mr. Oliver léptek be. Mindketten helyet foglaltak ott, ahol az imént a fiúk ültek.
-Nos? – kezdte az igazgatónő. – Mi hír van Patrick felől?
-Az apja vagy hatszor hívott. Dühöng, mert a fiát közröhej tárgyává tették – morogta.
-Majd csak elfelejti… - legyintett Mrs. Every. – És az új fiú? Trümper?
-Thomas? – pillantott fel Mr. Oliver. Bill nagyon nehezen bírta ki, hogy ne nevesse el magát. – Nagyon rendes fiúnak látszik. Remélem ugyan ilyen szorgalmas is.
-És vannak már barátai? Vagy olyanok, akik közelednek hozzá? – faggatta tovább a kollegáját az igazgatónő.
-A padtársával igen jól kijönnek. A szünetekben többször is láttam őket együtt – mondta.
-De nem a Kaulitz fiú mellé ültetted? – kérdezte meglepetten Mrs. Every.
-De igen – folytatta. – Ez engem is meglepett. Azon a két másik fiún kívül nem enged senkit közel magához. Főleg az óta az eset óta tavaly…
-Igen, arra mind emlékszünk, nem kell felidézni, köszönjük! – morogta az igazgató. – Inkább igyunk még egy kávét, rendben?
A tanár bólintott, majd csendben elhagyták az irodát.
A két fiú gyorsan kibújt az asztal alól és nagyot sóhajtva fellélegeztek. Rohamtempóban kislisszoltak az ajtón és kiszaladtak az udvarra. Kellett egy kis friss levegő.
-Ezt soha többet – szögezte le Tom, amint kiértek. Bill csak felnevetett, majd odasétált egy közeli padhoz. A táskáját a földre dobta, majd kinyújtóztatta végtagjait.
-Mi volt az a „tavalyi eset”, amiről beszélt a két ősember? – huppant le a padra Tom is.
-Semmi különös.
-De azt mondták…
-Tom! Semmi! Különös! – nézett rá ingerülten Bill. – Felejtsük el, jó? Nem akarok beszélni róla.
A raszta fiú arcán egy ravasz mosoly jelent meg.
-Amíg te nem mondod el mi történt, én sem mondom el, ami tudni akarsz – mondta.
-Ahogy érzed… - morogta Bill, majd becsukta a szemét és hátradőlt.
Amint vége lett az ebédszünetnek a diákok hazamehettek. Bill ennyire még sohasem akart a suliban maradni csak azért, hogy ne kelljen addig se otthon lennie. A suli kapujában ácsorgott, miközben a tömeg elsodródott mellette. Többnyire nevető, vidám arcokat látott. Mindenki boldog volt. Akkor ő miért nem tudott most az lenni?
-Szia – szólalt meg valaki a háta mögött.
-Szia, Gustav – köszöntötte egy műmosollyal barátját.
-Haza mész?
-Kéne, de… nem akarok – rántott vállat Bill.
-Ne kezd te is ezt a rángatózást! A haverod épp eleget csinálja – nézett figyelmeztetően Gustav, mire a fiatalabb felnevetett. – Akkor nem akarsz eljönni velem haza? Anyukám majd hazavisz.
-Ezt anyukád is tudja?
-Majd fogja… - legyintett Gustav. – De egész nap unatkoznék. Akkor jössz?
-Persze – mosolyodott el Bill, immáron őszintén.
Amíg a szőke fiú megbeszélte a szüleivel a dolgokat, addig ő írt egy SMS- t az a anyjának. Arra viszont nem számított, hogy visszaír…
Bill: ma délután gustavéknál leszek, majd este jövök
Anya: és a házikat is ott csinálod??
Bill: második nap, anya!
Anya: igaz :/
Az ilyen virtuális beszélgetésekben az anyja sokkal inkább otthon volt, mint a valósakban. Többnyire poénkodott is és néha még vicces is volt, amit írt.
Gustav- ék háza felé a kocsiban csend volt. De egyáltalán nem volt nyomasztó, inkább csak nyugodt. Azonban Bill fejében teljes volt a káosz. Hol a tavalyi balesetre, hol a tegnap estére, hol Tomra gondolt. Még azt sem vette észre, amikor megállt a kocsi.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó