Amikor Bill szembesítette az anyját azzal, hogy ő már több mint készen áll újra iskolába menni, nem emlékezett arra, hogy milyen fájdalmasan lassan telnek a tanórák. A másodpercek óra lassúsággal telnek, és amikor évente egyszer felnézett az órára kiderült, hogy csak öt perc telt el. Ilyenkor gyorsan csüggedté vált és elgondolkozott azon, hogy miért nem ragaszkodott hozzá, hogy még pár napig – vagy pár hétig – otthon maradhasson „pihentetni a karját és hagyni, leülepedni az eseményeket”. Egyébként is, ki volt olyan hülye, hogy szerdán visszament suliba?
Szinte teljesen biztos volt benne, hogy miért csinálhatta. Tom miatt. Még mindig ideges volt a ténytől, miszerint Tom valódi. Tényleg elkapta őt a lépcsőn, tényleg megvédte a zuhanó könyvektől, az anyja tényleg nem látta őt és tényleg nem tudta megérinteni. Ez egy egyoldalú barátság volt, már, ha nevezhette ezt barátságnak. Nem akart otthon ülni és várni, hogy Tom egyszer csak betoppanjon. Rájött, hogy az iskolában nem zaklatta és ez hozzásegített ahhoz, hogy kicsit megfeledkezhessen erről az őrangyal dologról.
Hamar kiderült, hogy ez a gond.
Csak Tomra tudott gondolni. Már ki is húzta magában annak a lehetőségét, hogy csak egy hallucináció. A raszta haj, a lágy, barna szemek és az őszinte mosoly… Mindenhol őt látta.
A fiú minden nap meglátogatta, legalább egyszer. Hogy tudná Bill ezek után azt hinni, hogy csak hallucinál?
Elvégre a hallucinációk nem húzzák félre a zuhanó könyvek elől és nem kapják el a lépcsőn, mielőtt betöri a fejét. Egy hallucináció nem barátkozik össze a kutyáddal és nem hagy előzményeket a notebook- odon. A hallucináció nem valódi, de Tom az volt. Legalábbis Billnek…
Miközben próbált figyelni az órán elhangzottakra, Bill egyre csak mérlegelte az esélyét annak, hogy Tom valóban egy őrangyal. A saját kis szórakoztatására az képzelte, hogy ő a tanár és épp a Rómeó és Júliát veszik – amiről a valóságban tényleg épp magyarázott valamit a tanár - és ő felhalmoz rengeteg tényt, ami Tomnak majd meg kell tanulnia.
Tom néha csak úgy eltűnt és Bill nem tudhatta, hogy hol fog épp újra feltűnni. Nem tudott bemenni a szobájába, a fürdőszobába vagy épp a konyhába anélkül, hogy ne jött volna vele szembe egy csukott ajtó vagy ablak. Tom magától nem tudott gyorsan mozogni, de ez az eltűnős- feltűnős dolog segítette akkor is, amikor elkapta Bill- t a lépcsőn.
Bill nem érezte a fiút, de látta és hallotta. Méghozzá nem csak ő, még Charlie is. Talán Tom egy szellem, gondolta Bill. De ha elhiszi, hogy Tom szellem, akkor már miért ne hihetné el az őrangyal állítását is?
Viszont Bill sokat gondolkodott azon is, hogy a fiú – vagy legalább egy másik őrangyal – miért nem jelent meg már a baleset előtt.
Egyik nap Bill a notebook- jára hunyorogva gondolkozott a dolgokon. Képek villogtak a fejében. Elgondolkozott az elmúlt pár nap eseményein. Hát… Nem volt túl sok. Minden esetre az tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak, hogy Tom valóban egy őrangyal. És ha tényleg az? Ő mentette meg a lépcsőn is, és ez már valami!
Amikor megszólalt a csengő, Bill feltekintett az órára és meglepődve konstatálta, hogy az utolsó húsz perc hihetetlenül gyorsan telt el. Az osztálytársaival együtt Bill összeszedte a holmiját és felrántva a táskát a vállára megindult az ebédlő felé. Ebédszünet következett.
-Bill, tudnál maradni egy percre?
Egy nagy sóhaj és egy korgó gyomor kíséretében Bill visszafordult. Elővéve a legszebb műmosolyát a tanárhoz fordult.
-Miről lenne szó? – lépegetett az asztal felé, közben azon tanakodva, hogy mi lehet olyan eget rengetően fontos, ami miatt itt kell maradnia, míg a többi diák elmehet kajálni – és elfoglalják a jó helyeket, tette hozzá.
-Hallottam a balesetedről – kezdett bele Mr. Austin, mire Bill magában felnyögött. Megpróbált túljutni rajta és elfelejteni, hogy mi történt. Eltekintve a begipszelt karjától és a totál káros kocsijától, ami miatt gyalog kellett suliba járnia, egész jól megvolt. Nem volt semmi baja és nem akarta, hogy másképp kezeljék.
-Jól vagyok – mondta visszatartva még egy sóhajt. És még egyet, és még egyet…
-Rendben – mondta Mr. Austin, de úgy tűnt nincs teljesen meggyőzve. – Csak nagyon fáradtnak tűntél ma az órán.
Bill csak egykedvűen vállat vont.
-Azt hiszem, kicsit még zaklatott vagyok emiatt – magyarázta. Ja, valamint egy szellem srác minden nap feltűnik a szobámban, tette hozzá gondolatban. Tudta, hogy soha és semmilyen körülmények között nem beszélhet senkinek Tomról. Még azt hiszik, hogy kényszerképzetei vannak, és ki tudja mi lesz vele…
-Hát, ha szükséged van egy kis segítségre vagy extra időre a házi feladatokhoz, szólj bátran!
-Köszönöm – válaszolta Bill. Igazán nem volt szüksége plusz időre a házi feladatokhoz, mivel mindig megcsinálta őket. Habár amennyire elterelték a figyelmét a kavargó érzelmek és Tom, lehet, hogy még szüksége lesz rá. – Megpróbálom minél előbb összekapni magam.
A tanár barátságos mosollyal nyújtott kezet Billnek.
-Tudom, hogy így lesz! – mondta magabiztosan. – Most pedig menj! Nem akarlak feltartani az ebédről. De ha baj van, akkor szólj nyugodtan!
Bill lehajtotta a fejét. Megint Tomra gondolt. A tanár biztos azt hitte valami baja van a fiúnak. Pedig nem volt szó semmi ilyesmiről, csak volt egy titka. Tom.
Bill halványan elmosolyodott. Amikor így ráijesztett emberekre, most nem tűnt olyan vészesnek, mint amikor Tom csak úgy a semmiből előbukkan.
-Én – rántotta feljebb a vállán táskáját. – Köszönöm.
Ahogy azt sejteni lehetett az ebédlő már tele volt, mire Bill odaért. Utálta a zajt, ami minden ebédszünetben betöltötte a termet. Ha nem volt éhes általában csak elment a könyvtárba és olvasott vagy megcsinálta a házikat. Ha hetekig nem volt éhes – ami sokszor előfordult -, akkor sokszor inkább a barátaival volt.
Céltudatosan, de óvatosan ment át a termen, figyelve a repkedő ételekre, majd egy megpakolt tálcával a kezében leült a barátaihoz.
-Sziasztok, srácok – mondta, majd a táskáját a földre csapta és kihúzott egy széket.
Néhányan köszöntek neki, de ők sem tűntek túl lelkesnek, mivel már belemerültek egy mély beszélgetésbe arról, hogy állítólag James Jenkson lefektette Tina Everly- t, és hogy ez bizonyára kamu, mert nem is ismerősök Facebook- on…
Billt nem túlságosan kötötte le a téma, így inkább elővette a Rómeó és Júliát és olvasni kezdte.
Mr. Austin adta neki a feladatot, miszerint esszét kellett írnia arról, hogy miért ilyen népszerűek a szereplők és a történet a mai napig is…
Viszont Bill gondolatai ismét Tomra terelődtek. Biztos volt benne, hogy ha az anyja megtudná, hogy egy képzeletbeli őrangyallal „találkozgat”, nem lenne túl boldog. Nem mintha Bill gondolt volna OLYAN dolgokra – legalábbis nem akart -, de hasonlókra igen. És hát mi a különbség? Tom nem volt „valaki”, sem „valami” és Bill biztos volt benne, hogy az anyja nem értené meg.
Ez nem a miatt volt, mert Tom fiú. Dehogy is… Azon a dolgon Bill már évek óta túl van. A probléma az volt, hogy Tom egy… Mi is volt ő pontosan? Egy őrangyal? Egy hallucináció? Egy képzelet szüleménye? Az alváshiány és a fájdalomcsillapítók mellékhatása? A poszttraumás stressz zavar tünete? Bármi is volt, Bill anyja nem látta őt és így soha nem hagyná jóvá és ezért Bill nem nagyon hibáztathatta.
-Aztaaaaaaaaa…
Bill a hang irányába fordult, ami olyan hirtelen és erőszakosan zökkentette ki a gondolataiból.
Markus, aki egy magas, szép mosolyú fiú volt, kétszer annyi izommal, mint a kis csoport tagjainak együttvéve, egy lányhoz lépett oda, akit Bill is ismert. A lány érdektelen arccal fordult a sráchoz, de a szemei kíváncsian mérték végig őt.
-Clara! Clara! Clara! – mondta Marcus, megvillantva díjnyertes mosolyát. – Hogy hívják a barátodat?
-Öhm – vakarta meg a tarkóját az asztalra nézve, ahonnan a fiú jött. – Melyiket?
Markus az asztal felé mutatott, ahol Bill is ült. – Szőke haj, zöld póló.
-Alison- ra gondolsz? – kérdezte immáron mosolyogva a lány.
-Alison – ismételte el magának Marcus, hogy öt perc múlva el ne felejtse. – Szerinted a haveromnak, Brendon- nak lenne nála esélye?
Clara érdektelenül vállat vont, majd felkapta a táskáját és elindult. Bill is visszadobta a könyvet a táskájába.
-Menjen oda hozzá és kérdezze meg ő maga! – vetette oda a lány még utoljára, mielőtt a nyüzsgő tömeg hangja el nem nyelte volna a mondanivalóját.
-Héj, várj! – kiáltott utána Marcus. Próbált lépést tartani.
Amikor Clara visszafordult hozzá, az arca olvashatatlanná vált.
-Sajnálom – vetette be kiskutya szemeit a fiú. – A haverjaim mind idióták.
-Velük nincs bajom – morogta a lány, majd ismét készült távozni, de előtte még elővett a táskájából egy óvszert és a srác kezébe nyomva elviharzott.
Közben Bill előhalászott egy rágót az egyik zsebéből és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai között. Lehet, hogy a barátai nem is voltak olyan rosszak, csak ő nem tartozott közéjük. Nem volt különc, de beilleszkedni sem igazán tudott. Okos volt, de nem különc. Mindig fekete sminket viselt és fekete ruhákat hordott. Nem volt ijesztő, de nem volt túl sportos egyéniség sem. Lehet, hogy a problémái nem is a barátaiban volt keresendő, hanem saját magában. Talán ő volt túl eklektikus ahhoz, hogy ténylegesen beilleszkedjen bárhova is. De Tom mellett soha nem voltak ilyen érzései. Az ő furcsaságai mellett teljesen normálisnak érezte magát.
-Elmegyünk a könyvtárba? – dobta fel a kérdést.
Ösztönösen elfordította a tekintetét, ahogy várta a választ. Tudta, hogyan zárhatja ki az idegességet. Azonban egy nagyon ismerős alakon akadt meg a figyelme.
A terem végén egy vele egy magas fiú állt bő ruhákban és kék sapkában, ami alól hosszú raszták lógtak ki. Mielőtt viszont bármit reagálhatott volna, az alak eltűnt.
-Bill?
Amikor visszanézett Clara- val találta szemben magát, ahogy épp a homlokát ráncolva mered a fiúra. Mikor jött vissza, tanakodott Bill.
-Mi az? Sajnálom – mentegetőzött. – Csak azt hittem láttam valakit, aki… mindegy. Mit is mondtál?
A lány keresztbe fonta maga előtt a karjait és megvető pillantásokat küldött Bill felé.
-Csak azt, hogy elmehetnénk a könyvtárba, ha akarsz. De látom, neked mást terveztél…
-Nem – szakította félbe a lányt. Az idegei azt mondták, hagyja csak menni. De az agya – a feltehetően értelmes oldala - azt sugallta neki, hogy ő már kilépett a komfort zónából. Nem volt szükség visszavonulásra. – Mármint, lehet, hogy nem is volt ott. Néha furcsa dolgokat produkál az agyam a baleset óta. Valószínűleg a gyógyszerek miatt. Próbálok nem odafigyelni ezekre, de…
Ekkor jött el Clara ideje, hogy megvonja Billtől a szót, ezzel megakadályozva, hogy véletlenül elkotyogjon valamit, amit később megbánhat.
-Bill - mondta, miután az arcán újra egy mosoly jelent meg és a szemébe visszatért a csillogás. – Minden rendben. Ha akarsz, velem jössz.
Bill lágyan visszamosolygott – ez a mosolygás fertőző dolog – és vállat vont. Az igazat megvallva tényleg jobban érdekelte, hogy akit látott, tényleg Tom volt- e. Lehet, hogy csak valakinek a helyére képzelte. Hirtelen ez volt a legvalószínűbb. Ha levonjuk Charlie- t és a lépcsőt, az egészet csak képzelte.
Ki akarta deríteni, hogy az új barátja csak hallucináció- e, de tudta, hogyha kiderülne, hogy igen, akkor az lenne a legnagyobb veszteség, ami valaha elszenvedhet. Elvesztene egy titkot. Valami rejtélyeset. Így hát hagyta, hogy a kérdés tovább sodródjon. Elvégre mi baj történhetne?
-Veled megyek. De csak ha nem baj… - mondta, ezzel elérve, hogy a lány karon ragadva elkezdje a könyvtár felé ráncigálni.
-Egyáltalán nem baj – mondta Clara. – Egyébként, hogy vagy? Mármint, volt ez a baleset és…
Bill felkapta a fejét és zavartan nézett rá, ahogy végigsétáltak a szinte teljesen üres folyosón.
-Tudsz róla?
Clara szórakozottan elnevette magát és sétált tovább a folyosón. A szorongás eltűnt és kényelmes, megnyugtató légkör vette át a helyét, ami körbelengte a beszélgetést.
-Hallottam ezt, azt – vallotta be. – De csak említette valaki.
-Oh, persze – forgatta a szemét Bill. Habár figyelt a lányra, a figyelmét intenzíven a folyosón tartotta és annak minden zegét- zugát szemmel tartva figyelte, hogy nem e tűnik fel valahol ismét Tom. Biztos volt benne, hogy látta őt, vagy legalábbis valakit, aki nagyon hasonlított rá. Talán, ha jobban megnézhette volna az arcát, megmondhatná. Elvégre elég sok ember volt raszta, nem?
-Na, és? – csúszott ki Clara száján. Ez visszarántotta Billt a valóságba. Mosolyogva nézett rá, mintha minden napja végtelenül vidáman telne. Lehet, hogy így is volt.
-Hát… Jól vagyok – mondta, aztán eszébe jutott az a rövid kid idő, amit kórházban töltött. – Szerencse, hogy életben vagyok…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó