A sok nyugtató miatt Bill legszívesebben csak aludt volna. Ugyanakkor nem tudta, hogy abban a görcsös állapotba ezt hogyan tehetné. Azt mondták, csak a karja törött el, amit sínbe is raktak. Néha a gyógyszerek miatt igencsak álmossá vált és el is aludt elég kellemetlen pozíciókban, ami az ébredésnél még kellemetlenebb lett. Ezek után rendbe rakta magát, de gyorsan vissza is aludt. Ez így nem lesz jó, gondolta magában. De mégis, amikor aludt a balesetről, a kórházban töltött időről és a raszta hajú fiúról álmodott, aki kedvesen mosolyogva nézett a szemébe.
A legnyugtalanítóbb mégis az volt, amikor felébredt, forgolódni kezdett és a tekintete összeakadt – Tom, azt mondta így hívják – az idegen férfi tekintetével. Vagy a sarokban állt, vagy a földön ült és csak bámulta. Idegesítő volt. Bill próbálta meggyőzni magát, hogy csak a túl sok fájdalomcsillapító miatt hallucinálta oda Tomot.
A tizenkét órányi forgolódás után Bill azon kapta magát, hogy ébren van és felült az ágyában. Az ágy végében, Bill lába mellett Tom ült törökülésben és egy könyvet olvasott, ami pont úgy nézett ki, mintha csak Bill könyvespolcáról való lenne. Egyszer csak felpillantott a lapokról Billre, mire Bill megnyalta száraz, vattaszerű ajkait. Szomjas volt…
-Öhm… - kezdte, közben végig Tomot bámulva. – Ki vagy te és miért vagy az ágyamban?
Tom elmosolyodott, majd becsukta a könyvet anélkül, hogy megjelölte volna hol tart. A könyvet ledobta az ágyra, majd Billhez mászott és letérdelt mellé. - A nevem Tom – mondta. Billnek muszáj volt a szemét forgatnia. Ezt már mondta, gondolta. De úgy tűnt Tomnak még van mondanivalója, így türelmes maradt. – Te egy nagyon súlyos balesetet szenvedtél.
Bill az égnek meresztgette a szemeit. Hát persze, hogy balesete volt. Nem csak szórakozásból volt kórházban. – Köszönöm, Nyilvánvaló Kapitány… - vágott vissza nyersen.
Lágy, megértő mosoly suhant át Tom arcán a beszólás hallatán, ami egyszer csak komollyá változott.
-Én vagyok az őrangyalod – mondta. Az arca végig rezzenéstelen marad.
Bill várta, hogy jöjjön a poén, de nem jött. Végül nevetve megrázta a fejét és tenyerébe temetve fáradt arcát, megdörzsölte azt. Arra gondolt, mi lenne, ha aludna kicsit, de gyomra egy szolid morgással kifogásolta az ötletet. Amikor Bill elemelte az arca elől a kezét meglátta, hogy Tom még mindig őt nézi. Meg volt győződve, – immáron teljesen - hogy Tom csak hallucináció. Mi más magyarázat lenne erre? Volt egy idegen a kórházi szobájában, aki azt állította magáról, hogy egy őrangyal? Nem, ez kész röhej! Csak hallucinál.
-Rendben. Akkor kedves angyal- srác-hallucináció… dolog – mondta Bill, miközben lerántotta magáról a takarót, ledobta a lábait a földre, majd felállt. – Megyek, szerzek valamit a konyhából. Addig te maradj…
Bill elhallgatott. Tom még mindig őt bámulta.
-Hogy teljesen őszinte legyek, kezdesz megijeszteni.
Bill tett egy lépést előre. Lábai megremegtek, mint egy fiatal őzé, aki még csak most tanul járni. Túl sok időt töltött az ágyban. Tom közelebb ment hozzá. Ott állt mellette mozdulatlanul, mégis ugrásra készen, ha Billnek segítség kéne. Bill próbálta megtalálni az egyensúlyát.
-Maradj itt! – követelte, majd amikor ismét az ajtó felé fordult biztos volt benne, hogy a képzelt barátja a szemét fogatta.
A folyosót homály borította be. Az óramutató reggel hat körül járhatott. Normális esetben ilyenkor már nem lett volna ágyban. A fal mentén óvatosan tapogatózva megpróbálta megtalálni a villanykapcsolót. A lába még mindig reszketett. Amikor megtalálta a kis pöcköt a falon, felnyomta azt, mire a folyosót erős fény árasztotta el, ami égette a szemét. Felnyögött, pislogott még párat, majd megpróbált egy lépést tenni lefelé a lépcsőn.
Anyja sokszor ugratta azzal, hogy vennie kéne egy földszinti hálószobás házat, amiért Bill ilyen balesetveszélyes. Ez kétségtelenül vicces volt, de most, hogy alig tudott megállni a lábán és még fáradt is volt, a lépcsőfokok inkább tűntek fenyegetőnek, mintsem szórakoztatónak. Arra gondolt, mi lenne, ha inkább megvárná, amíg az anyja megérkezik a munkából – valamikor mostanában kellett hazaérnie -, de a gyomra ismét csak fájdalmasan korogni kezdett. Mit volt mit tenni, Bill tett néhány lépést a lépcsőn.
A harmadik foknál megbotlott valamiben – vagy inkább a semmiben – és azon kapta magát, hogy fájdalmasan előreesik. Becsukta a szemét és a karjait maga elé rántotta, felkészülve a legrosszabbra. Már ezerszer elesett életében, de lépcsőn még soha. Már így is eléggé összezúzta magát. Ha van a világon kegyelem, akkor egy csúnya zúzódással megúszhatja az egészet.
Másodpercekkel később Bill biztos volt benne, hogy földet kellett volna érni. Azon kapta magát, hogy nem zuhan, áll a levegőben. Nem esik, de nem is áll egy helyben. Bátortalanul kinyitotta az egyik szemét, hogy megnézhesse mi történt. Talán olyan erősen beverte a fejét, hogy az megbénította? De ehelyett Tommal találta szembe magát, a fiúval, akit hallucinált. Arra gondolt, hogy valamilyen szórakozott vagy önelégült mosoly lesz az arcán, de az egyetlen dolog, amit látott az aggodalom volt.
-Minden rendben – nyugtatgatta Tom. Pont, mint az első alkalommal. Bill visszadobta a lábait a szőnyeggel borított lépcsőre.
-Hogy csináltad? – kérdezte Bill erőszakosan. A szeme résnyire szűkült, a szíve pedig még mindig rohamosan kalapált a majdnem- baleset miatt. Alig egy perce hagyta ott a szobájában. Hogy ért oda olyan gyorsan a lépcsőhöz, hogy el tudja kapni Billt? Hogy lehetséges ez?
-Már mondtam – mondta Tom, miközben a szája sarkában levő karikával játszadozott idegesen, mintha attól félt volna, hogy Billnek valami bántódása esett az imént.
Bill azon kapta magát, hogy teljesen ébren van és Tom még mindig ott áll mellette a lépcsőn. A tekintetét a képzelt betolakodóra szegezte. Ha Tom valami véletlen folytán mégsem a rengeteg fájdalomcsillapító mellékterméke, akkor kicsit játszadozik vele.
-Szóval őrangyal vagy, mi? – kérdezte, mire hangja mély lett, mintha valami hihetetlenül nagy leleplezéssel kapcsolatban lennének kétségei. – És hol a glóriád?
-Csak tíz év után kapunk – magyarázta Tom, miközben az eddig lent tartott tekintetét Billre emelte.
Bill alsó ajkába harapott a válasz hallatán.
-Rendben – mondta. – És te hányadik évedben jársz?
Válaszul Tomnak valamiféle morgás jött ki a száján, minthogy értelmes szavak. Bill nem tudta ezt hová tenni. – Mit akarsz ezzel mondani?
-Én még kezdő vagyok – mondta alig hallhatóan.
-Értem – bólintott Bill. – Szóval, hány embert „védtél” meg eddig?
Próbálta nem gúnyosan hangsúlyozni az utolsó szót. Alig ismerte a fiút, de azt már tudta róla, hogy kedves, segítőkész és kellemes a társasága. Betolakodó vagy sem, ha nincs ott, Bill betöri a fejét.
Bill mintha egy halvány pírt látott volna Tom arcán megjelenni, de ugyan olyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy megjelent. – Te vagy az első.
Bill nevetve elindult vissza a lépcsőn. Nem volt több kérdése. Vagyis inkább valami kajára volt szüksége, mielőtt tovább gondolkodott volna a dolgokon.
Ezúttal Tom ott volt mellette. Követte minden lépését készen arra, hogy elkapja, ha esni próbál.
A konyhába érve Bill felnyitotta a hűtőt és próbálta eldönteni, hogy mi esett volna neki a legjobban. A jelenlegi állapotát tekintve meg sem próbált főzni valamit, főleg hogy ő volt a legpechesebb ember a világon. Leginkább egy szendvics tudta volna feldobni, így elővette a majonézt és a többi hozzávalót, majd nekiállt elkészíteni a reggelijét.
Mivel az egyik karja gipszben volt, küzdenie kellett már azért is, hogy leszedhesse a majonézes üveg kupakját. Mellette Tom felajánlotta a segítségét, mint második kéz, de Bill kalimpálását elnézve inkább csak leült az asztal másik oldalán egy székre és csak felügyelte a történéseket.
Amikor Bill elkészült a két szendviccsel, a konyhapulton végignézve, mintha katasztrófa sújtotta területet látott volna maga előtt. Büszke volt magára, de mégis… Megígérte az anyjának, hogy vigyázni fog magára. Gyakorlatilag egész eddig aludt, és eddig sem történt semmi baj, de azért ha nem lett volna Tom, ez nem így lenne…
Elhessegetve a gondolatot, Bill az egyik szendvicset Tom elé helyezte, majd leült vele szemben az asztalhoz.
-Neked – mondta. Tom szemügyre vette az előtte tornyosuló szendvicset. Úgy nézett rá, mintha egy kibelezett rák lett volna, ami még rángatózik. – Nyugi, nem mérgezett! – mondta Bill, majd nagyot harapott a sajátjából, ezzel is bizonyítva, hogy nem hazudik.
-Igazából, én… nem szoktam enni – mondta Tom, majd áthelyezte a szendvicset Bill tányérjára.
Bill lassan rágta a falatot, közben végig Tomot bámulta kérdő tekintettel. – Mi értesz az alatt, hogy ’’nem eszel’’?
-Nem vagyok élő – magyarázta Tom. – Ennél fogva nincs szükségem olyan dolgokra, mint az evés, ivás, alvás vagy bármi más…
Lassan rágott, közben folyamatosan a raszta fiú válaszán agyalva. A nyelvével Bill a szája szélébe söpörte a már megrágott, de még le nem nyelt kaját, majd nyelt egy nagyot és megszólat.
-Az kemény… - mondta végül.
Tom vállat vont.
-Még nekem is új… egy kicsit…
-Oké – mondta Bill. – Szóval, én vagyok a te első… mid? Embered?
-Megbízásom – helyesbített Tom Billen tartva a szemét. – Elég furcsa dolog. Csak mész át a kiképzési osztályon, aztán megjelenik egy árnyék és elvisz onnan.
-He? – ráncolta Bill a szemöldökét. Még a szendvics is megállt út közben a szája felé.
-HP – mondta Tom, de Bill arcán még mindig ott volt az az értetlen arckifejezés. – Tudod, a „Fény Az Alagút Végén”…
-Isten?
-Nem – rázta Tom a fejét. – HP.
Bill felhorkant. Nem akart hinni Tomnak. Az egész helyzet olyan furcsa volt, és kezdett reménykedni benne, hogy tényleg csak odaképzeli magának a fiút és a beszélgetést.
-Tehát – húzta ki magát Bill, majd lesöpörte magáról az elfogyasztott szendvics morzsáit. – azt mondod, hogy te részt vettél valamiféle „kiképzésben”, van egy úgy nevezett HP, aki a nagyfőnök és én vagyok az első megbízásod?
-Alapvetően, ja – bólintott Tom. – Ez elég furcsán hangzik, tudom, de…
-Mi lenne, ha azt mondom, nem hiszek neked? – kérdezte gyorsan Bill, áthajolva az asztal felett.
Tom hátradőlt a székében, összekulcsolta az ujjait és úgy könyökölt az asztalon. Egy önelégült mosoly jelent meg az arcán, amint megcsillant a fény a fémkarikán. – Az anyád otthon van.
Bill várta, hogy többet mondjon, de nem tette.
-Rendben – mondta Tom. Az önelégült mosoly még mindig ott csücsült az arcán. – Ha megjön és lát engem, az azt jelenti, hogy ismer. Ha nem lát meg, akkor nem ismer…
Amikor Tom abbahagyta, a bejárati ajtó kivágódott. Bill hallotta, ahogy egy aranyszőrű kutya izgatottan fut az ajtóhoz, hogy üdvözölje a nőt, aki a kutyának gügyögött, miközben levetette a cipőjét. Pár pillanattal később belépett a konyhába és látszólag Charlie – a kutya – nem kapott elég figyelmet, mivel nem követte. Fáradtnak tűnt, de ugyanakkor boldognak is, hogy Billt az asztalnál ülni látta.
-Édesem, felébredtél? – mondta, majd táskáját az asztalra csapta és Bill arcához tapasztotta a kezeit. – Hogy érzed magad? Fáradt vagy? Nem vagy lázas? Megmérted?
-Jó vagyok – mondta, miközben eltolta magától az anyja kezeit. – Ittam egy kicsit – mondta, majd áttekintett az aszta túloldalán ülő Tomra. – Csak most keltem fel.
-Látom ettél is – mondta, és úgy tűnt boldog a gondolattól. Bill lepillantott az érintetlen szendvicsre, amit eredetileg Tomnak készített.
-Asszem’, éhes voltam – tolta el magától. – De már nem vagyok.
-Nos – simította végig a fia arcát. Még mindig nem látta meg Tomot. – Örülök, hogy legalább megpróbáltad. Valószínűleg a gyógyszereknek van valami köze ehhez.
-Talán – vont vállat Bill és sajnálkozón tekintett fel, amikor meglátta az aggodalmat anyja szemében. Mosoly vonalai övezték a száját, de közben a homlokát ráncolta és komoly tekintettel nézett mélyen Bill szemeibe. – Csak fáradt vagyok. Szerintem megyék és visszadőlök kicsit.
Az anyja elmosolyodott ezen. Nyilván azt hitte, jó ötlet, ha hagyja Billt pihenni. A nő épp le akart ülni a székre, ahol Tom ült. A raszta fiú arcán egy pillanatnyi pánik futott át, majd eltűnt a székről, mielőtt ráültek volna. Pár pillanat múlva ott termett Bill mellett.
-Itthon maradhatok holnap, ha szükséged van rám – ajánlotta fel a nő, de Bill megrázta a fejét, mielőtt befejezhette volna. Az elmúlt napokban folyamatosan otthon akart maradni a fiával, de Bill ragaszkodott ahhoz, hogy menjen nyugodtan dolgozni. Tudta, hogy aggódik. Aggódik Bill miatt, a pénzügyek miatt… Mindig aggódik ahhoz képest, hogy egy egyedülálló szülő. És Bill azt is tudta, hogy úgyis csak aludna egész nap, így felesleges itthon maradnia.
-Minden rendben lesz – mondta. – Ha mégis szükségem lenne rád, majd hívlak.
-Bill…
-Komolyan – mosolyogta. Még mindig érezte azt a nyugtalanító érzést a miatt, ahogy Tom egyszer csak eltűnt, majd máshol újra megjelent. – Na, de megyek. Visszadőlök egy kicsit. Minden rendben lesz, nyugi.
Bill épp nyúlt a megmaradt szendvicsért, de az anyja gyorsabb volt. Elkapta előle, majd maga elé húzta. – Én majd gondoskodom erről! – mondta, majd kitessékelte Billt a konyhából. – Majd később megeheted.
Bill elmosolyodott, ahogy egy lágy puszit kapott az orrára. Volt valaki, aki gondoskodott róla. Ebben persze nem volt semmi új – elvégre mindig vigyázott rá -, de most mintha valami újult szenvedéllyel csinálná.
-Köszönöm – motyogta, majd visszasétált az emeletre. Közben próbált minél több magyarázatot találni Tom létezésére.
Felment a lépcsőn lassan, óvatosan. Egy rövid pillanatig átfutott az agyán, hogy mi lenne, ha hátravetné magát a lépcsőn, hátha Tom ott teremne, hogy elkapja, de rájött, hogy rossz ötlet. Esélyes volt, hogy a raszta fiú tényleg csak egy hallucináció. De vajon hallucinált akkor is, amikor elkapta az esésnél? Nem olyan érzés volt, mintha valaki vagy valami tartaná, hanem mintha csak a levegőben lebegne.
Amint Bill belépett a szobájába látta, amint Tom újra az ágy végében ülve azt a könyvet bújja. Ahogy Bill hangosan becsapta maga mögött az ajtót Tom felnézett önelégült mosollyal az arcán. Látszólag ő győzött, de Bill bizalmát még nem nyerte el.
-Még mindig a frászt hozod rám – mondta. Eredetileg komolyan akarta hangsúlyozni, de a mosoly miatt az arcán nem sikerült. – De kedvellek, szóval asszem’ maradhatsz…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó