„Szerencsés, hogy életben van”
Bill torka száraz volt, repedezett és karcos. A szája olyan volt, mintha vattával tömték volna ki. Szüksége volt valami folyadékra, de nem tudott megmozdulni vagy az ujjait egy üveg vízért nyújtani. Olyan volt, mintha a testét lehúzná valami. A feje búbjától a lábujjaiig minden csontja fájt minden alkalommal, amikor megpróbálta kinyitni a szemeit, hogy megnézhesse, hol van, ki van ott vele, és hogy mi történt. A fehér falakról lepattogó villódzó fények megvakították és újra be kellett hunynia a szemeit.
Ez lett volna az első nyom.
Csak annyit tehetett, hogy hallgatta, amint egy ismeretlen hang mond dolgokat a szétzúzódott kocsiról, pár törött csontról és a szerencséről. Annak ellenére, hogy a jelenlegi állapotát nézzük, ő egy nagyon szerencsés srác. Nehéz volt elhinni, hogy ez igaz. Főleg, hogy alig tudott mozogni, de úgy tűnt a teremben mindenki egyetért, és nem volt hang, amellyel vitatkozhatott volna.
-Van egy pokoli jó őrangyal mellette – mondta egy hang, ami mély, sima és gazdag volt, akár egy gospel énekesé. Egy másik szituációban Billt még meg is nyugtatta volna.
-El sem tudja képzelni… - mondta egy nőies hang, ami nagyon ismerős volt, de Bill nem tudta hová tenni azonnal. A fájó kimerültség a csontjaiban túlságosan is elterelte a figyelmét. – Mindig is hajlamos volt a balesetekre csakúgy, mint az apja. Szerencsére ő nem keresi annyira az efféle izgalmakat, különben már rég elvitt volna engem egy szívroham…
A szobán egy mély, udvarias és könnyed kuncogás futott át. Bill minden figyelmét a hangokra összpontosítottam, de leginkább arra a női hangra. Jó pár másodpercig tartott, mire Bill rádöbbent, hogy a hang, amit hall, a saját anyjának a hangja.
Hol volt? Miért fájt mindene annyira? Miért mondja el az anyja egy idegennek az élettörténetét?
-A fájdalom szintjét IV- esen fogjuk tartani – mondta a mély hang. – és figyelni fogjuk éjszaka. De jól néz ki, szóval nem látok okot arra, hogy miért ne mehetne haza pár nap múlva.
Haza? Bill megpróbálta oldalra dönteni a fejét, hátha ez segít abban, hogy hamarabb kinyissa a szemeit. Elvégre, ha nem néz a fényekre, az segít valamennyit. Az otthona volt az a hely, ahol lenni akart, ahova menni akart. A zavaros elméje épp csak annyira tisztult ki, hogy észrevegye, amint egy kórházi ágyon fekszik. Halványan hallotta a gépek sípoló, monoton dalát és a tompán a beszélgetést, ami hallgatott.
-Hála Istennek… - hallotta Bill az anyja megkönnyebbült hangját, miután minden energiáját a szeme kinyitásába fektette. – Nem tudom, mit tehetnék…
Bill elfordította a fejét, csak a rossz irányba. Az anyja könnyes arcát szerette volna látni. A falak fehérek voltak – olyan élesen és tisztán fehérek, ahogy a kórházakban szoktak lenni – és az ablakok zárva voltak, de még így is vakító fény töltötte be a szobát.
-Nem kell aggódnia e-miatt – mondta a másik ember (aki Bill szerint egy orvos lehetett) megnyugtató hangon- a fia teljes mértékben rendbe fog jönni.
Bill minden erejét arra összpontosította, hogy teljesen kinyithassa a szemeit. A jó irányba akart nézni. Azt akarta, hogy az anyja láthassa, hogy felébredt. Azt akarta, hogy ne sírjon tovább és higgyen a doktornak, miszerint rendbe fog jönni. Sikerült annyira elfordítania a tekintetét, hogy ne kelljen a falat néznie, de mielőtt még megkereshette volna az anyját és a doktort a tekintetével, valami – vagy valaki – más megragadta a figyelmét.
A sarokban állt egy fiatal férfi. Karjait a mellkasa előtt keresztbe fonta. Nem lehetett sokkal idősebb, mint Bill. A ruháiba ketten- hárman is elfértek volna, a haja pedig rasztákba volt fonva. A fején sapka volt, és az alsó ajkába egy ezüst karika kapaszkodott. A barna tekintete összefonódott Billével. Bill már nyitotta a száját, hogy mondjon neki valamit, megkérdezze, hogy ki ő, de nem tudott megszólalni. Ahogy a pánik hulláma végigsöpört rajta a gépek, amikre kötve volt, szeszélyesen sípolni kezdtek, nyomon követve a szívverését, ami hirtelen az egekbe szökött a gondolattól, hogy még beszélni sem tudott.
Bill alig pislogott egyet, a férfi már ott állt az ágya mellett és hosszú, karcsú ujjaival hátrasimította Bill kusza, fekete haját. Közelebb állt, mint az anyja vagy az orvos valaha is fognak. Vagy csak képzelőik? A férfi előrehajolt és ajkait Bill füléhez emelte, majd megnyugtatóan belesuttogott.
-Shhh – suttogta. – Nyugodj meg! Minden rendben! Rendbe fogsz jönni, Bill. Semmi baj!
Bill behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta a rettegett férfi már nem volt ott. Helyette viszont az anyja volt mellette és a kezét fogva suttogott hasonló ígéreteket.
-Anya…- próbálkozott újra, és ezúttal halk károgás jött ki a torán. Hálás volt, hogy még mindig volt valamennyi hangja és lenyugodott, amikor a nővér a gépekhez futott, hogy leellenőrizze azokat.
-Minden rendben van! – mondta az orvos, aki Bill most már látott is. Magas volt, - a talán túl sok nyaralás miatt - sötét bőrű és kedves szemekkel nézett Billre, miközben kiöntött az asztalon lévő kancsóból egy kis vizet egy csészébe Billnek.
-Csak egy kis kezdeti pánik – búgta a nővér, miközben megpuhítgatta a párnáját. Bill ebből csak annyit érzett, hogy rázkódik a feje. Az orvos eközben a pohár vizet rázogatta a kezében, de csak óvatosan, nehogy kilöttyentse. Még mindig úgy érezte, hogy nehéz a teste, szinte megmozdíthatatlan. Az orvos óvatosan elkezdte beleönteni a vizet Bill torkába. Billt megnyugtatta a tény, hogyha legalább nem tud mozogni, a torkában újra érezheti az életet.
Ahogy a nővér kiment, Bill szeme ismét megakadt a raszta férfin, aki immáron az ajtó mellett ált a falnak támaszkodva. Éber, de ugyanakkor távolinak tűnő tekintete Billre irányult. Bill kővé vált a barna szemek figyelő tekintetétől.
-Bill, kicsim, mit nézel?
Bill elfordította a tekintetét anyjára, aki az ajtóban állt aggódó tekintettel nézve a fiára. Még az orvos is megfordult egy rövid időre, hogy megnézhesse mi történt. Bill meg akarta emelni az ujjait, hogy a raszta férfi felé mutasson velük, de még ha meg is tehette volna, a férfi eltűnt. Bill körbenézett a szobában, de nem találta őt sehol.
-Talán a túl sok fájdalomcsillapító – mondta a doktor egy barátságos mosollyal az arcán. Előrehajolt és megveregette Bill lábát. – Hívd a nővért, ha szükséged van valamire!
-Köszönöm, Dr. Karl – mondta Bill anyja, míg Bill csak bólogatni tudott. Azokat a szemeket kereste, amik eddig ők nézték. Vagy ez csak a túl sok fájdalomcsillapító eredménye volt? Lehet. Csak egy hallucináció. Bill megpróbálta kimosni a raszta férfi képét a gondolataiból, de nem ment. Túl erősen beleivódott az alatt a pár pillanat alatt.
-Szívesen! Bill egy nagyon szerencsés gyerek – mondta az orvos. Bill összerezzent a szó hallatán. Szerencsés… Ez volt az első alkalom, hogy végignézhetett magán, mióta felébredt. A bal karja gipszben volt, a jobbon volt egy nagyobb horzsolás a teste több részét pedig nem láthatta a takaró miatt. Megpróbálta megmozgatni a lábujjait, csak hogy meggyőződjön arról, hogy még megvannak, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megfeszítette őket.
-Bill, édesem – ült le az anyja az ágy szélére.
-Mi történt?
-Autóbaleseted volt – mondta homlokát ráncolva és a száját lefelé biggyesztve. Bill tovább bámult rá. Többre volt szüksége. Többet kellett tudnia. Remegő kezeiben szorította a poharat, ami immáron üres volt. – Te csak épp vezettél az iskolába, amikor néhány… néhány seggfej átment a piroson. Beléd hajtottak a vezetői oldalon. Az orvos szerint nem kellett volna sok ahhoz, hogy… Nagyon szerencsés vagy.
Szerencsés… Bill hangosan fel akart röhögni. A bal karja gipszben volt, a teste súlyos volt és mozdulatlan és nem akart mást, csak aludni. De nem volt szerencséje.
-Szarul érzem magam – mondta. Ez az egyszerű kijelentés rengeteg energiát vett el tőle, de égül megérte, mert kapott egy együttérző mosolyt az anyjától.
Előrehajolt, és megcsókolta a fia homlokát. –Pihenned, kell egy kicsit.
-Meddig aludhatok itt?- kérdezte. Tudta, hogy nem hangzott jól a többieknek, de ő tudni akarta.
-Még egy napot – mondta az anyja. – Egészen holnap fél nyolcig.
Bill felnyögött, eltakarta az arcát a hosszú ujjaival, majd visszanézett az anyjára, amikor eszébe jutott valami.
-Nem kéne dolgoznod? – kérdezte. Az anyja nem volt munkamániás, de egyedül kellett felnevelnie Billt, mióta az apja egy ejtőernyős balesetben meghalt pár éve. Bill tudta, milyen keményen kellett dolgoznia, hogy összetartsa a családot.
Egy határozott pillantással megrázta a fejét.
-Te most sokkal fontosabb vagy nekem, mint a munka – mondta, majd Bill kezéért nyúlt és könnyedén megszorította, mintha ennek valami fontos jelentése lett volna. – Ha úgy neked jobb, akkor visszamehetek dolgozni.
-De anya… - kezdett bele, de az anyja megrázta a fejét, elvette tőle a papírpoharat és egy lágy csókot nyomott a homlokára.
-Ne vitatkozz! – mondta halkan. – Pihenésre van szükséged.
Ahogy elhúzódott, a gyomra megkordult. Bill rosszallóan nézett rá.
-Ettél valamit mióta itt vagy? Akármit? – mondta vádló tekintettel, összeszűkített szemekkel. Amennyire igyekezett, hogy vigyázzon Billre, ő is ugyanannyira vigyázott rá. Talán még jobban is. Különösen miután az apja meghalt. Bill észrevette, hogy az anyja kezd szétesni. Elfelejtette, hogy hova tette a kulcsait, elfelejtette megetetni a kutyát, elfelejtett enni, fogat mosni vagy épp felvenni a cipőjét munka előtt.
-Aggódom miattad – válaszolta, majd megszorongatta Bill életképesnek nem nevezhető kezét.
-Menj el a kávézóba! Egyél valamit – biztatgatta az anyját. Érezte, ahogy a szemei újra lankadni kezdenek. Kétségtelenül aludni szeretett volna egy kicsit, de meg akarta nyugtatni azzal kapcsolatban, hogy az anyja jól van. – Én majd itt leszek, és végig aludni fogok! – mondta, mikor az anyja tiltakozóan nézett rá.
-Oké – adta meg magát. – De később visszajövök!
-Én meg aludni fogok – mondta Bill. Az anyja nyomott egy utolsó csókot az arcára, majd még egyszer visszatekintett, mielőtt elhagyta volna a szobát. Amikor már teljesen egyedül volt, Bill megpróbált úgy helyezkedni, hogy az kényelmes legyen. Az ágy kemény volt, nem úgy, mint a sajátja, és a sípoló hang, amit a szívmonitor adott ki inkább kellemetlen volt, mint hasznos. A feje mögé nyúlt, hogy megigazítsa a párnáját, de miután egy kézzel nem igazán sikerült, feladta a próbálkozást. Addig- addig helyezkedett, míg egész tűrhetőnek nem érezte a helyzetet. Ekkor azonban megpillantotta a raszta férfit, aki a szempillái alól bámult rá.
Farkasszemet néztek pár pillanatig. Bill nem tudta, mit mondhatna, az idegen pedig nem szólt semmit, így mégis csak neki kellett megtennie az első lépést.
-Ki vagy te? – kérdezte követelően, de még így is erőlködött, hogy kedvesnek hallatszódjon.
-Tom – mondta mosolyogva, s közben a szájába kapaszkodó fémkarikán megcsillant a fény.
-Miért vagy itt? – tudakolta Bill. Nem zavarta, hogy nem közölte a saját nevét. Különben is, Tom nemrég a nevén szólította, így nyilván tudta, hogy kicsoda. A játéktábla nagyon idegen volt, és ez idegessé tette Billt.
-Hogy minden rendben legyen veled – mondta Tom. – Ülj fel! – Bár nem tudta miért hagyja, hogy ez az idegen parancsolgasson neki, mégis felült egy kicsit és az is türelmesen megvárta, amíg Tom megigazítja mögötte a párnát pont úgy, hogy az Billnek a lehető legkényelmesebb legyen. Amikor Tom végzett, Bill figyelmesen végigkövette minden mozdulatát, amint vizet önt a poharába, majd leül az ágy végébe.
A kiszáradt ajkai és a szája nagyra értékelték a gondolatot, de Billt még mindig nyugtalanította a fiú jelenléte a szobában, aki rejtélyesen megjelent és eltűnt egy szempillantás alatt. Lehet, hogy tényleg csak túl sok fájdalomcsillapítót kapott, tűnődött magában, miközben Tom óvatosan átnyújtotta neki a poharat, amit ő olyan gyorsan küldött le, ahogy Tom betoppant hozzá.
-Sokat kell innod – mormogta Tom, majd elvette a poharat Billtől és újratöltötte neki. Amikor azt is megitta felállt. – Mennem kell!
Bill csak pislogott, ahogy Tom köddé vált. A nagy csöndet léptek zaja törte meg, ahogy az anyja belépett a szobába és a haját szoros lófarokba húzta.
-Itt felejtettem a… - mondta, de megállt az ajtóban. Meglepett arccal nézett Billre és a pohárra a kezében. – Ezt magadtól csináltad? – kérdezte, de nem vádlón, hanem inkább zavarodottan.
-Az egyik nővér volt – hazudta Bill. Ő nem csinált semmi rosszat. De nem volt benne biztos, hogy nem csak hallucinálta Tomot. És amíg ki nem deríti, addig ez tűnt a leginkább járható útnak…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó